Shock!

Érdekes, hogy – bár egy The Gatheringet is adott a világnak – a holland színtér valahogy kissé alulértékeltnek tűnik a mai napig, szemben mondjuk az évtizedek során szanaszét szopkodott finnel. Na, nem mintha ez lóverseny lenne, de például az említett zenekar százszor különlegesebb bármelyik északi csodánál, nem beszélve arról, hogy minden mai nőiénekes műfaj előképe is. De hát az úttörők sorsa már csak ilyen, ettől még mind a Gathering nimbusza, mind a szcéna ázsiója kikezdhetetlen, Annekénél kevés népszerűbb énekesnő létezik a rockot szeretők köreiben. A hollandus rockerek összetartóak is, a rockoperáival szintén úttörő Arjen Lucassen például csak és kizárólag hazai zenészekkel dolgozik lemezes és színpadi projektjein és nemzetközi sztár-húzónevek ide vagy oda, a honfitárs énekesek is gyakran kapnak fontos szerepet. Nem mellesleg pedig az élő Ayreon-produkciók sem lépték át a benelux határokat, és akármekkora is az igény, valószínűleg nem is fogják – más országbeli rajongók kénytelenek utazni, cserébe viszont annyi előadást tartanak nekik, amennyi szükséges.

Ezúttal főpróbával együtt hatszor csendült fel a 2008-as 1011001 album teljes egészében, felvonultatva az eredeti szereposztás nagy részét és immár ténylegesen profi színházi élményt generálva. Ha jól tudom, Arjenék az elsőlemezes Star One-bulikat nem számítva 2015-től nagyjából kétévente (mínusz covid) hoztak mindig össze valami koncepciózus előadást, és amikor tavaly szóba került, hogy esetleg az ideit érdemes lenne lecsekkolni, nem sokat gondolkoztam. A szóban forgó lemezt nagyon szeretem, talán ez volt az utolsó Ayreon, amiben rendesen elmerültem, utána már nehézkesnek bizonyult lépést tartani a Lucassen-művek mindenféle vadhajtásaival, ugyanakkor egyiket-másikat pont hogy izgalmasabbnak is találtam, mint az ősprojektet. Nyugodtan kimondhatjuk: igényesség ide vagy oda, minden soklemezes előadóhoz hasonlóan az Ayreon is kissé beleragadt a – ha mégoly széles körűen változatos, de mégiscsak – kliséibe és egyébként ez már ezen az anyagon is érződött kissé. Ezzel együtt a 01 mindenképpen az életmű erős darabja, és ahogy ez már lenni szokott, ez élőben is bebizonyosodott.

Lelövöm a poént: lenyűgözően, megalázóan profi produkciót látthattunk, fantasztikus egyéni és összteljesítményekkel, gyakorlatilag tökéletes megszólalással, figyelemre méltó látvánnyal – mintha csak beültünk volna valami minimáldíszlettel előadott híres, nagy musicalre. Már csak azért is éreztem így, mert ezt az emeletes színpados megoldást – ahol a zenészek és a vokalisták végig egy-egy külön „fakkban″ tartózkodnak, míg az énekesek főleg az előtérben, illetve jeleneteiktől függően ki-be-fel-le jönnek-mennek – láttuk már máshol is, eléggé adja magát, főleg, ha annyira azért nem nagy a színpad. Bizony, a Poppodium mindössze háromezer főt tud csúcson befogadni, tehát az öt-hat show közönsége ugyan megtöltött volna egy nagyobb helyet, de a 12-15 ezres nézőszám pont az intimebb színházas feelinget ölte volna meg. Amúgy tényleg, ennyire kulturált és fegyelmezett rockközönséget még talán nem is láttam, egyrészt a két és fél óra alatt alig pár ember mozgott sörrel A-ból B-be (a lépcsőzetes emeleti helyünkről pont ráláttam a lenti bárpultokra és látszott, hogy azok sem pörögnek), másrészt pedig a bekonferálás után a kérésnek megfelelően alig páran fotóztak egyet-egyet néha. Kimondottan meglepő és üdítő volt ezt látni fentről a szokásos telefonerdő helyett. Az üzenet világos volt, de mentes minden felszólítástól vagy lelki terrortól: a buliról profi felvétel készül, vegyél részt, éld át, add át magad az élménynek – és láss csodát, át is ment. Tegyük hozzá: mi déli matinén voltunk, így élek a gyanúpörrel, hogy estére azért – annak rendje-módja szerint – kissé fesztelenebbé, fegyelmezetlenebbé vált a publikum (de erről nyilatkozhatnak estére jegyet szerző honfitársaink is).

Azért hogy a rockkoncert érzet is megmaradjon, a három gitáros (Marcel Coenen és Timo Somers, valamint Johan Van Stratum basszer – mind Arjen régi társai) „rendesen" elöl maradt végig „zúzni". A legrégebbi harcostárs, Joost Van Der Broek impozáns szintiparkja a bal „toronyban" foglalt helyet, a lenti jobb kockába pedig a másik Ayreon-veterán, Ed Warby dobcuccát helyezték. A temérdek csellós-hegedűs-fuvolás résznek köszönhetően a kamarazenekar is végig jelen volt, leginkább az Eddel átellenben lévő kockában, de baromi hatásos (hatásvadász?) volt a hangszeresek belépője is az elején: egyenként vonultak be, majd egyszerre hátat fordítva a zakóikra írt számok a lemezcímet adták ki. Igazából baromi unalmas lenne innentől kezdve névsorolvasást tartani, tekintve, hogy huszonhárman (!) fordultak meg a színpadon előadásonként, aki pedig ezen sorokat olvassa, nyilván ismeri az eredeti albumot és tisztában van az élő Ayreon mibenlétével is (nem beszélve arról, hogy a teljes line-upot előre bejelentették). Nézzünk tehát pár teljesen szubjektív benyomást.

Például érdemes megemlíteni a különbségeket: ahogy korábban már írtam, a lemezes szereposztás nagyrésze itt volt, kivéve Bob Catley-t, Ty Tabort, Jorn Landét és persze sajnálatos módon a stúdióanyag fényét nagyban megemelő, tragikusan korán eltávozott Steve Lee-t. Kicsit hiányérzetem is volt, amikor az első Age Of Shadows refrénkiállás Michael Mills karcmentesebb hangján csendült fel, ugyanakkor az Ayreon-univerzumon kívül relatíve ismeretlen ausztrál srác végig nagyot ment. Emellett az „est" másik nagy meglepetésének John Jaycee Cuijpers bizonyult, akit következetesen „az Öregnek" hívtunk, gondolván, hogy ő afféle holland Kalapács Józsi lehet: tiszteletet parancsoló színpadi kiállása és vérbő rockhangja betöltötte a színpadot és bizony egyik-másik sztárt le is énekelte időnként. Aztán – már itthon – leesett, hogy jaa, hát Arjen vele csinálta a Supersonic Revolution-lemezt legutóbb! Így már minden világos – és természetesen jóval fiatalabb is, mint gondoltuk, tehát bizonyára sokat halljuk még az Arjenhez köthető projektekben és remélhetőleg máshol is majd. Na meg persze ott voltak a hölgyek emlékezetes alakításai: Annekére nyilván nincsenek szavak ezúttal sem, talán a szakmai alázat kapcsán lehet más kontextusban megemlíteni most, hiszen csillogó ruhája ellenére sem dominálta le a műsort. Ugyanígy Simone Simons sem akart feleslegesen díváskodni, pedig volt több szólódala is. Igaz, a frontembereknek és -asszonyoknak egy ilyen munka alapvetően kellemes elfoglaltság lehet főállásukhoz képest, hiszen fix időben, fix helyen kell bejönniük, leénekelniük a kiosztott részt és kimenniük, kiszámítható minden, nem folyamatosan kell pörögniük, mint egy saját koncerten. Ez persze nem jelenti, hogy nem adnak bele mindent, csak hogy kényelmesebb a helyzet, sokkal inkább csapatmunka ez, mint egy ember felelőssége. Nekem amúgy még Maggie Luyten jött be nagyon, korábban is már nagyon kedvelt reszelős hangjával (emlékszik még valaki a Beautiful Sin-lemezre? na, a csajszi mostani bandája, a The Prize annál sokkal ütősebb) és dögös outfitjével; valamint Brittany Hayes (alias Slayes), aki mivel főleg a Star One-ból ismerős, a ráadásban is előadhatta a Revel In Time-on szereplő butametál-dalát, a Terminátor-franchise inspirálta Fate Of Mant. Nekem ez speciel nem különösebben hiányzott volna, ha kimarad, de színfolt volt, az kétségtelen.

A férfigárdára visszatérve, régi ayreonautaként Damian Wilson is nagyon komolyan vette különleges vendég-státuszát (ő sem szerepelt ugye az eredeti felvételen), annyira, hogy a mi utcán kígyózó, de amúgy villámgyorsan fogyatkozó sorunkon is végighaladt pacsizni, népet hergelni és természetesen fotózkodni, ha arra volt igény (amennyire tudom, ezt minden alkalommal megtette valaki az énekesek közül). A beengedés-lebonyolítás terén amúgy csillagos ötösre vizsgáztak a hollandok, az pedig már az én hibám, hogy nem olvastam el a tájékoztatót, miszerint hátitáskát nem lehet bevinni, hanem az ötven méterrel arrébb lévő, Poppodium által üzemeltetett csomagmegőrzőnbe kell tenni – így ki kellett ugyan állnom a sorból a célegyenesben és beállni egy másikba, ugyanakkor minden hasonlóan pórul járt táskást simán beengedtek soronkívül.

Hansi Kürsch, Daniel Gildenlöw, Tom Englund – minek is soroljam a nagy neveket, mindenki tényleg nagyon odatette magát, érződött, hogy sokat jelent nekik az Arjennel való közös munka. A főember pedig szintén remekül hozta két dalát, legendás introvertáltságát rég maga mögött hagyta, kiváló előadó és – ahogy a ráadás előtti, szerencsére nem túltolt szpícs során Joost meg is jegyezte – szónok lett, ami nem kis teljesítmény olyan valakitől, aki direkt azért kezdett sokszereplős rockoperákkal foglalkozni, hogy ezeket lehetőleg sose kelljen élőben előadni, mert úgyis esélytelen összehozni. Hát, mint kiderült, ez nem így van. Találkoztunk egyébként olyan magyar rajongóval is, aki egy napon belül kétszer is megnézte a műsort (a jegyvásárlós appon természetesen mindegyik alkalomra akadt mindig pár jegy a sold outság ellenére is), és ennek kapcsán arra is kíváncsi voltam, hogy vajon a három ráadásdalt variálják-e, de most már lehet tudni, hogy fixen ugyanaz ment mindhárom nap (a már említett Terminátor-dara mellett a This Human Equationt és a monumentális The Way That The World Breaks Downt tolták). Ez is azt mutatja, hogy azért ez nem egy sima turnészerű rockkoncert-sorozat volt, hanem tűpontosan kicentizett színházshow, ahol hibának helye nincs. Talán a DVD-extrák között lesz pár érdekesség próbákról, beállásokról, de igazából én az egyben-01-gyel is tökéletesen elégedett voltam. Ámultam és bámultam, hogy így is lehet rockzenét, progresszív metált tolni.

Nagy élmény volt, kár lett volna kihagyni, kéne menni legközelebb is.

Fotó: Ayreon