Shock!

Ez a csapat már hallatlanban nagy kedvenc volt. Elég volt szakavatott cimborám ismertetőjét elolvasni, amelyet az első Machine Men EP-ről írt, rögtön tudtam, hogy nekem való zene. Nem is csalódtam a lemezek beszerzésekor: a Bruce Dickinson újkori szólólemezeiből nem keveset merítő, taknyosnak tűnő finn banda olyan pofátlanul elsajátította a jól ismert zenei világ összes trükkjét, hogy az még Bruce mester akkoriban friss Tyranny Of Souls anyaga mellett is megállta a helyét. Most pedig itt az új Machine Men, és mivel Dickinson szólólemezre kb. 2010-ben számíthatunk legközelebb (ha egyáltalán), még jobban lehet neki örülni.

Persze most már nem robban akkorát ez a zene, mint legutóbb (ahogy a „hasonszőrű" kistesók, az Astral Doors és a Hellfueled újabb és újabb anyagait is egyre kisebb lelkesedéssel fogadja az ember), de a minőség megkérdőjelezhetetlen. Persze aki eleve fenntartással közelít az efféle bandákhoz, azt hiába is próbálnám arról győzködni, hogy miért is jó az ilyesmi. Ha pedig azt kezdeném ecsetelni az illetőnek, hogy a Machine Men legénysége harmadik lemezén az Accident/Chemical-vonaltól való eltávolodásra törekszik, talán ki is röhögne. Persze a jellegzetes mélyrehangolt, horzsoló riffek maradtak (bár talán azokat sem Roy Z találta ki), az énekhang továbbra is egyfajta fiatal Bruce/Tom Mallicoat (Lethal) keverék, és ez azért önmagában elég ahhoz, hogy skatulyába zárjuk a csapatot.

Ebben az esetben viszont feladom azt a törekvést, hogy bárkit is győzködjek, nekem továbbra is tetszik a banda: magával ragad a fiatalos lendületük, lelkesedésüktől magam is lelkessé válok irányukban, Antony ellenállhatatlan énekdallamai pedig újra és újra meghallgattatják velem a lemezt. De akárhogy hallgatom is a 40 perces anyagot, azt kell megállapítanom, hogy Dickinson-klónból egyre inkább kezd „sima" karcos, súlyos, de dallamosan fogós – urambocsá' slágeres – metalba átmenni a zene. A The Dogma ismertetőjében épp Machine Menéket emlegettem, most ezt ugyanígy megtehetem visszafelé is: pimaszul fülbemászó a muzsika itt is. Ami fontos különbség, hogy itt nincs gótikus-romantikus körítés és a szövegek egy fokkal azért komolyabb hangvételűek. És persze sokkal mélyebben beleivódott a zenébe a Maiden hatása is, de hát ez már korábban is nyilvánvaló volt. Ettől valószínűleg sose szabadulnak majd a srácok, de nem is kell. A koszosabb gitárhangzás, riffelés (talán némelyest a Spiritual Beggars-t idézi, persze a zene teljesen más) mindenesetre éppen nem a Maident juttatja az ember eszébe, de a dallamvilág, a szólómunka, a gitárosok összehangolt munkája abszolút a Murray-Smith-Gers trió „tanításán" alapszik.

Minden dal nagyon el lett találva (ilyen lemezhossznál ez azt hiszem, el is várható), a Circus Of Fools-No Talk Without The Giant duó lélegzetvételnyi szünetet nem hagy, olyan elánnal indítja az albumot, ráadásul mindkettő akkora sláger, hogy hátast dob tőle az ember. Hasonló felfogásban folytatódik az album, gyakorlatilag átgázol a hallgatón: a négyes sorszámot viselő Tyrannize pl. a talán eddigi legvadabb tételük. De vannak nyugisabb, elszállósabb pillanatok is, mint pl. a The Shadow Gallery vagy a lemezzáró, 7 és fél perces, zongorával induló The Cardinal Point, de azért a riffekkel itt sem spórolnak a finnek. A Where I Stand megint full Dickinson, olyasmi, mint Bruce Jerusalem című monumentális nótája (nem koppintás!) – jelen pillanatban (kb. 8-10. kör) ez tetszik a legjobban, baromi hangulatos. Szóval az anyag első hallásra kissé homogén jellege ellenére is akadnak érdekességek és kellően változatos is a 9 nóta. És - bár nem sok prog metal elemet tartalmaz a zene -, érzésem szerint a Machine Men jobban illik a Threshold és a Communic mellé, mint legutóbb a Sonata Arctica elé. Értő, idősebb közönség előtt játszhatnak majd és biztos vagyok benne, hogy sok hívet toboroznak majd maguknak a turné során, mely hazánkat is érinti szeptemberben. Gyilkos egy csomag – ott a helyünk!