Shock!

Semmi kétség nem férhet hozzá, hogy a zseniális kópiabandák korát éljük. Hellfueled, Astral Doors, Perzonal War, Communic - mind hihetetlen magas színvonalon játsszák azt a zenét, amit évekkel korábban már megkedveltünk az eredeti előadóktól.

Ez sokszor plágiumgyanúsnak tűnik, de hát az ördögbe is, tényleg olyan piszok jól nyomják! Még tulajdonképpen hálásak is lehetünk nekik azért, mert nem a már kívülről fújt eredeti repertoárból szemezgetnek, hanem a példaképek szellemében írnak teljesen új lemezeket. Kedvenceink egy-egy váratlan, soron kívüli anyagának csak örülni lehet - főleg, ha az tényleg ütős! A fentiek esetében ez az elvárás általában teljesül. A Machine Men legénysége pedig friss hús ezen a piacon, bár ők egy fokkal még merészebbek, ha úgy tetszik, szemtelenebbek.

Akinek a név alapján nem esik le, hogy itt melyik előadó túlzásba vitt tiszteletéről van szó, az ne is olvassa ezt a magazint, hehe. Igen, Machine Men című számot Bruce Dickinson Chemical Wedding című alapművén találunk, ezek a finn srácok pedig abszolút az Accident/Chemical vonalra esküdtek fel. Na meg persze a Maidenre, nem véletlenül szerepel első EP-jükön az Aces High. Szóval, az Elegies lényegében egy, a szokásosnál picit még maidenesebb Dickinson szólóalbum, nem sokkal azután, hogy a Tyranny Of Souls megzúzta hallójáratainkat. Sőt, ezek a fiúk nem átallottak a Mester inaktív szólókorszakában is ezerrel nyomulni - a már említett, 2002-es keltezésű első anyagot a következő évben már egy teljes nagylemez követte (Scars & Wounds). Ezeket mondjuk nem könnyű beszerezni (korábbi kiadójukon keresztül végülis megoldható), az Elegies viszont már a Century Media gondozásában jött ki, reméljük tehát, hogy minél többen hallhatják majd azt a pofátlanságot, amelyet még egyik hasonszőrű banda sem mert megtenni... A MM ugyanis erre a lemezre feljátszotta (feldolgozásnak még véletlenül sem nevezném) az Accident Of Birth nyitódalát, a Freaket, hehe. Mi tagadás, jól nyomják - egy Dickinson tribute-estet megnéznék az ő közreműködésükkel.

Persze Dickinson tribute ez az egész úgy, ahogy van. Igaz, az énekes Antony hangja ugyan nem egy az egyben Bruce-é, nem annyira telt, öblös; kicsit magasabb fekvésű, sokan emlegetik Antony kapcsán a Lethales Tony Mallicoatot is. Ez a hasonlatosság nekem főként élőben tűnt fel és nem mondom, hogy bosszantott volna. Nagy tehetség a srác, az egyszer biztos - és, ha már a Sonata Arctica előtti röpke fellépésüket említjük, jó frontember is (igaz, a HIM-re emlékeztető "gothic buzi" megjelenésből talán kicsit visszavehetne). A zenei része a dolognak viszont tényleg olyan, mintha laboratóriumban kísérletezték volna ki, miután összeöntötték a klasszikus Maiden dalokat az Accidenttől számított szólókorszak szerzeményeivel és adtak volna hozzá némi adalékot Roy Z egyéb munkáiból (Haford, Rob Rock...). Példának okáért a Doors Of Resurrection a Tower elváltoztatott bevezető témájával kezdődik, de a From Sunrise To Sunsetre is rámondhatjuk, hogy a Man Of Sorrows (netán a Wasting Love?) nélkül ilyen dal biztos nem született volna a MM-műhelyben. Mégis, nem lehet nagyon konkrét másolással vádolni a srácokat, kicsit olyan érzete van a dolognak, mint amikor valaki jogilag támadhatatlanná válik, ha márkaneve akár csak egy betűvel eltér az eredetitől - kísértetiesen hasonlít rá, de mégsem ugyanaz. És ez a "mégsem ugyanaz" ebben az esetben még véletlenül sem a "nem olyan jó" szinonimája - igenis, ha Bruce lusta lenne dalokat írni, örömmel fogadná a Machine Men katalógust tartaléknak.

Lehet ugyan okoskodni, hogy "mi szükség erre", meg hogy "semmi egyéniség"; de véleményem szerint ennek semmi értelme. A MM kiváló saját dalokat írt erre a lemezre (is), amelyet a Sonata turnénak és a "rendes" (értsd: nem underground) kiadónak köszönhetően most sokkal többen ismerhetnek meg, mint eddig bármikor. És amennyire én láttam, a közönségnek abszolút bejött a produkció, tehát hamarosan meglesz a bázis, amelyre építve legközelebb merészebben lehet kísérletezni dalíráskor. Egy kicsivel több karcosságot, komplexitást magam is el tudnék majd akkor viselni, bár ha arra gondolok, hányan fogadták fanyalogva a Tyranny Of Souls-t is, akkor igazából nem érdekel az egész. Örülök inkább annak, hogy nem gót lávmetalt vagy másodosztályú Strato-zenét játszik az a finn csapat, akivel éppen összeakadtam (rokonaink úgyse nagyon kényeztetnek el új kedvencekkel).