Shock!

A Manowart az 1996-os Louder Than Hell megjelenése idején ismertem meg, és elsősorban Eric Adams zseniális hangjának, valamint a nem agyonbonyolított, de fogós és emlékezetes daloknak köszönhetően totál rájuk is kattantam. Szaporán be is gyűjtöttem mindent, ami fellelhető volt a bandától, majd egyik első nemzetközi koncertélményemként láttam is őket a Petőfi Csarnokban. Gyakorlatilag 1996-ig bezárólag mindenféle megerőltetés nélkül tudok lelkesedni a dolgaikért, leszámítva mondjuk az olyan kirívóan tufa dolgokat, mint a Kings Of Metal lemez Pleasure Slave-je, amit már tizenhat évesen is cikinek éreztem.

A Warriors Of The World aztán már nem váltott ki önfeledt örömujjongásokat belőlem – bár élőben ekkoriban is remekelt a csapat –, a 2007-es Gods Of War pedig olyan szintű csalódás volt, hogy vagy négy éve nem is vettem elő, pedig itt figyel a polcon. Néhány jó dal azért arra is felfért, de a sok hangulatteremtőnek szánt, valójában azonban halálosan unalmas, epikus, nagyzenekaros track az egész lemezt egy nagy blöffé változtatta. Így annak fényében, hogy Joey DeMaio egy trilógia első részeként emlegette az anyagot, szépen le is tettem a csapatról. Később úgy látszik, a jó Joey is beláthatta, hogy félresiklott valahol a banda harci szekere, hiszen a Gods Of War Part 2. és 3. szerencsére a süllyesztőbe került, és átadták helyüket az első album újrafelvett verzióját némi élő bónusszal megtámogató Battle Hymns MMXI-nek. Egy szó mint száz, öt éve nem jött már ki igazi nagylemez a csapattól, szóval bőven itt volt az ideje, hogy visszatérjenek.

Már a cím is egyértelmű utalás arra, hogy a mítoszok világa ezúttal háttérbe szorult, hiszen a The Lord of Steel címről az egyszeri Manowar fannak csakis a csapat legsikeresebbje, a Kings Of Metal ugorhat be. Mindezzel nem is lenne baj, hiszen az 1988-ban napvilágot látott hatodik korong amellett, hogy a csapat legtöbb eladást produkáló anyaga volt, még kifejezetten jól is sikerült, és olyan megkerülhetetlen klasszikusokat tartalmaz, mint a Wheels Of Fire, a The Crown And The Ring vagy a Hail And Kill, amelyek hallatán az ember ökle önkéntelenül lendül a magasba még ma is. Szóval a The Lord Of Steel jelenthetne akár dicsőséges visszatérést is a banda legklasszikusabb dalaihoz – épp csak minőségben nem közelíti meg azokat.

Pedig ígéretesen indul a The Lord Of Steel. A címadó egy tipikus, de kifejezetten jó, tempós Manowar szám, a második Manowarriors pedig a legslágeresebb anyagukat, a Fighting The Worldöt idézi könnyedebb refrénjével, ami egyáltalán nem baj, sőt. A Born In A Grave aztán egy lassabb, kissé szürke darab, csakúgy, mint a Touch The Sky. A Righteous Glory zeppelines aláfestő billentyűi tetszenek, de amúgy elég átlagos ballada ez is, gyakorlatilag a Crown And The Ring kistestvére. Sajnos tehát sorra követik egymást a közepes témák, amelyek kizárólag Eric Adams kiváló torka miatt hallgattatják magukat. Tökéletes példa erre a Blacklist, ami hétperces hosszával maga a dögunalom.

A Feláldozhatók című retró-akciófilm által ihletett (és elvben a második részben majd fel is csendülő) Expendable egész pofás darab, és a másik betétdal El Gringo (amely egy új akció-westernben hangzik majd el) is jó a maga galoppozós gitártémájával, az elég ötlettelen szintiszőnyeget viszont kispórolhatták volna belőle. Az utolsó előtti Annihilation elején viszont annyira kiütköznek a hangzás hiányosságai, hogy az egészből csak az maradt meg bennem a sokadik hallgatás után is, mennyire szarul szól a bevezető váltott gitártéma. És itt érkezünk el az egyik legnagyobb problémához, amely gyakorlatilag megpecsételi a The Lord Of Steel sorsát. Nem szabad elmenni ugyanis amellett, hogy egész egyszerűen penetráns a sound. Ilyen mélyen búgó soundot utoljára Kyuss anyagokon hallottam. Oda illett, ide viszont nem. Ráadásul az azóta elhunyt Scott Columbust váltó régi/új harcostárs Donnie Hamzik (anno az eredeti Battle Hymnsen is ő csépelte a cájgot, másodszor pedig 2008-ban csatlakozott a csapathoz) dobjai is elég erőtlenül puffognak. Kár, mert dobjátéka magasan ver mindent, ami az 1992-es Triumph Of Steel óta Manowar albumon hallható volt. A háromnegyed órás anyagot a Hail Kill And Die zárja, melyet gyakorlatilag egy az egyben hallottuk már a Kings Of Metalon, ez ugyanis ugyanúgy a csapat lemez- és dalcímeiből felépített szöveggel operáló, hatásvadász himnusz, mint anno a Blood Of The Kings volt, épp csak mérföldekkel elmarad tőle.

Tizenegyedik soralbumával a Manowar visszanyúlt tehát legklasszikusabb korszakához, és a misztikus sallangot lenyesve leszállított nekünk tíz szögegyenes, direkt heavy metal dalt. Mivel azonban ezek minősége erősen hullámzó, a lemez is a Manowar életmű leggyengébb alkotásai között foglal helyet. Kár érte.