Shock!

Bár a 80-as évek gitárhős-korszaka már valószínűleg sosem tér vissza, a napjainkban egyre egészségesebbé váló zenei klíma (nem hazánkról beszélek persze!) újra meghozta a gitárosok kedvét az instrumentális lemezek készítéséhez. Különösen érdekes jelenség ez a súlyosabb zenéket játszó csapatok tagjaként működő muzsikusok táborában.

Ma már ugyanis ezekben a körökben sem ciki mondjuk Malmsteenre, Paul Gilbertre, George Lynch-re hivatkozni hatásként, sőt nemcsak a szólistaként sikeres húrnyűvők, de a hajbandák gitárosai is igen nagy respektnek örvendenek ma már a legdurvább metal, -death és egyéb core, valamint thrash zenekarok tagságának egy jelentős részénél (gondoljunk csak a Dillinger Escape Plan gityósának White Lion pólójára – nyilván nem cikizésből veszi fel). Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a mai kor – még ha nem is szüntette meg a műfajok diehard fanatikusai közti acsarkodást – rehabilitálni látszik a 80-as évek hard rock és metal zenéjét. Mert az bizony elvitathatatlan, hogy hihetetlenül tehetséges gitárosok pengettek a (dallamos) metal hőskorában – még akár a harmadvonalban is. Persze az instru műfaj mindig is kicsit speciális terület volt, de nem egy, nem kettő sikeres szólózenész vitte sokra zenekari tagként is.

Jelenleg Jeff Loomis és Marc Rizzo a két legismertebb példa a fentiekre. Ők bizony az elsők között vállalták fel hatásaikat (James Murphy persze őket is megelőzte jó tíz évvel, igaz, neki voltak énekes nótái) – a Nevermore-bárdista Jeff egy durván Jason Beckeres anyagot tett le az asztalra tavaly, az Ill Nino-s/Soulfly-os Marc viszont még őt is megelőzte, hiszen 2006-2007-ben már kiadott két szólólemezt (a kult gitárbuzi kiadó Shrapnelnél!), tehát jelen cikkünk tárgya már a harmadik mű a sorban. Persze Becker Marc-ra is hatott bőven (halld pl. a záró Metallurgist nótát, ami tiszta Cacophony). De amúgy mi teszi az anyagot különlegessé? Hát persze, hogy a latin témák, mi más? Ezek nagyon ízlésesen váltogatják egymást a tekerős zúzdákkal, ritkán keverednek azokkal, de pont az a jó, hogy agyunk legyalulása után arcunk kisimítása a cél, majd kezdődik újra elölről. Állat az is, amit az Elo Hernandez basszer és Antonio Devizio dobos alkotta ritmusszekció művel, különösen a latino dalok perkás részei tetszenek, de a nagyon komoly dobok vannak a metal nótákban is! Ha valaki szereti az ilyen gitármaszturbálós parasztvakítást, alapból nagykanállal fogyaszthatja Marc zenéjét (én is ezt teszem és az istennek nem bírom megunni!), de nem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyire speciális ízt ad neki a latin vér.

Nálunk miért nincs ilyen zene a Los Aluljáros kínálatában?!