Shock!

Amikor gondolatban már ráfordultam az új Marduk anyagra, elméláztam pár percre azon, hogy az ősmaradványok – mondjuk az önmaga karikatúrájává lett Immortal és a történelem előtti korokba bambuló Burzum – rendszeres prezentálásán felül mit képes nyújtani közönségének a mai kor black metalja. Ha elfogadjuk kiindulási alapként, hogy a zsáner manapság jellemzően sokkal inkább attitűdként, mint zenei jelenségként mutatkozik, akkor a FOAD-hozzáállást tökéletesen megtestesítő Darkthrone lehetne az ultimatív black metal banda. Akadnak azonban, akik ma is a kőbalta jól bevált erejében bíznak. Bizonyos, hogy kellő nyitottság hiányában kevesek képesek az őket mozgató eredendő erőket legtisztább formájukban átmenteni, több évtizedes távlatban megfáradás és/vagy mondanivalójuk felhígítása nélkül fennmaradni. A Marduk mindenképpen e kivételek egyike, a hullasminkes svédek se megfáradni, de különösebben nyitni sem voltak hajlandóak az elmúlt negyed évszázadban.

Patrik Niclas Morgan Håkansson zenekarvezető/gitáros mindig is töretlen megbízhatósággal üzemeltette feketefém műhelyét, amely a tagság 2004-es, földrengésszerű átrendeződése után is ütemvesztés nélkül ontotta magából a vaskalapos muzsikát. Immár bő évtizede tanulmányozhatjuk az új összetételű kvartett teljesítményét, és ha kritika érheti is a ház elejét, az legkevésbé az arcok hozzáállásában vagy zenészi minőségében érhető tetten. Az a tény, hogy Lars „dobgép" Broddesson helyére tavaly óta a húszas éveiben járó Fredrik Widigs (ex-Demonical, Soils Of Fate) ült be, nagyjából semmit sem jelent, az igazán markáns fazonnal bíró arcok régen elszivárogtak már a Vezér mellől. Mivel azonban a brigád újabban ráállni látszik a hároméves lemezkiadási periódusra, a látszólag konstans performansz ellenére is szembetűnőbbek a különbségek az egyes kiadványok között. Organikusabb, szellősebb megszólalásának köszönhetően számomra a Frontschwein eleve jobban hallgattatja magát, mint elődje, a hangágyúra dizájnolt, színpadon reprodukálhatatlan Serpent Sermon. A négyes ráadásul újra hazai terepen tör előre, ez pedig a kiálláson is egyértelműen érezteti hatását.

Miután Morganék tavaly lefutották a jubileumi kört az általam legmagasabban jegyzett anyagukkal, a Panzer Division Mardukkal (leszámítva persze a Those Of The Unlightot, egy rég letűnt kor gyöngyszemét), láthatóan kedvet kaptak egy újabb, tisztán háborús tematikájú albumhoz. A Frontschwein ezzel együtt sem lett a Panzer folytatása, pedig a nyitó/címadó tétel pusztító ereje és sebessége egyértelműen a hősi időket idézi. Általános döbbenetre azonban rögtön ezután egy tőrőlmetszett black'n'roll érkezik a The Blond Beast képében, amit a tábor valószínűleg igen nehezen fog megemészteni, pedig nem egy elvetélt kísérlet ez. Általában elmondható, hogy ésszel összerántott, felső-középkategóriás témák adják az album gerincét, de mintha minden hozzávalót patikamérlegen mértek volna ki hozzájuk az urak. Egy-egy lendületesebb rohanás után törvényszerűen egy fékezett habzású döngölés érkezik, akad még aztán olyan, nagyívűnek szánt témahalmozás (Doomsday Elite) is, ami alapján úgy tűnik, svédjeink elhitték, hogy szűk kereteik között bármibe fognak, az jól áll majd nekik. Pedig amikor szimplán csak a klasszikus Marduk agyonszteroidozott, modernkori változata akarnak lenni (ld. Falaise: Cauldron Of Blood), az szinte hibátlan végeredményt hoz.

Az extrémitást itt én elhagynám a kulcsszavak közül, eleve sem a hangszeres játék, sem Mortuus bugyborékolása nem hordoz ilyesfajta ismérvet, de Maniac vagy Csihar Attila óta nem is könnyen ugorható meg az a bizonyos léc, amikor a vokalista teljesítményére e műfajban felkapom a fejem. Túl ezen, a gitár megszólalásának egyneműsége sem éppen abba az irányba hat, hogy a történet 53 (!) percen keresztül is fenntartsa a figyelmet, de most legalább nincs olyan érzésem, mint az utóbbi két albumon, hogy amikor végre elkészült a lemezre szánt tíz dal, a minimumcélt teljesítve, másnap már indult is a társulat a stúdióba. Ezúttal bőven volt a hullagyalázó négyesnek mondanivalója, ami egyértelmű pozitívum, talán minden egyébnél fontosabb. Nehezen tudnám pontosan definiálni a kortárs Marduk stílusát, jelenleg ebbe beleférni látszik a Samael vagy az 1349 hatása is, viszont ezek mindegyike minőségi iskola, amit sosincs későn kijárni. Szóval bőven akad itt megemésztenivaló, sőt, a mediabook-változat még a standard kiadásnál is hosszabbat szól, pedig az Arditi által jegyzett Warschau III: Necropolis nevezetű ambient dalkezdemény hiányát aligha érezné meg bárki is.

Megszavazom a Frontschweinnek a standard hetesnél magasabb pontszámot, mert egyértelműen itt hallható a Mortuus-éra referenciamunkája – ez pedig valószínűleg megfelel alkotói legjobb szándékának.