Nem tehetek róla, nem bírok leszokni hallgatóként a tekerésről. Megvezetett, parasztvakított botfülű vagyok, elismerem, akit bármiféle lélektelen neoklasszikus virgával meg lehet venni kilóra, de hát ez van. Különben hogy az ördögbe kattantam volna rá a finn illetőségű (bár neve alapján svédnek gondolná az ember), a legtöbbek által valószínűleg 666. Yngwie-kópiának tartott Lars Eric Mattsson 2003-as Powergames című lemezére?
Igaz, amikor arra az albumra beruháztam, nagy Balance Of Power-hívő lévén elsősorban Lance King miatt tettem, de Lance-től azóta már hallottam gyenge albumot is, pusztán az ő neve miatt tehát nem fogok már többet beszerezni semmit. A Powergames minősége tehát Mattsson barátunknak köszönhető, érthető tehát, hogy bizalommal vagyok bármi iránt, ami az ő kezei közül került ki.
Majd amikor új CD-je kézhezvételekor, majd meghallgatásakor kissé utánajártam a dolgoknak, sajnálattal kellett megállapítanom, hogy bizony alaposan lemaradtam, nemcsak a Powergames-nél korábbi anyagokkal, hanem az azóta megjelentekkel is: Lars csinált instrumentális szólólemezeket, többszereplős konceptalbumot, most pedig olyasvalamivel próbálkozott meg, amivel eddig sose: énekesnős dalcsokorból összeálló, de szintén koncept-jellegű anyagot dobott össze. Mások is csináltak már ilyet azelőtt, de magyar illetőségű hölggyel kevesen dolgoztak – nekünk, hazai virgabuziknak mindenképpen érdemes tehát odafigyelnünk a Dream Child anyagra. Még akkor is, ha amúgy nem rajongunk az angyali hangú énekesnős metalért.
Ez ugyanis nem Nightwish, nem Within Temptation, nem Epica, nem Gathering (noha a promószöveg a Lacuna Coilra és az Evanescence-re is utalgat, pedig az ő rajongóik szerint minden neoklasszikus futam egy-egy emberiség elleni bűncselekmény) – ha mindenáron ismert nevet kell felhozni párhuzamként, akkor még az Ayreon és/vagy a Star One lehet a legtalálóbb. Zeneileg mindenképp: prog(os) metal énekesnővel, ez Lucassenék felé jellemző leginkább, pláne, hogy itt is fel-felbukkan egy erőteljes, kissé karcos, de dallamos férfihang is (Björn Lodin – Baltimoore) – sokkal kevesebbet szerepel azonban, mint az Ayreonban szoktak a fickók, másrészt pedig itt egyáltalán nincs sokszereplős kavalkád, sem rockopera-jelleg. A hangsúly abszolút a női főszereplőn van: ahogy már említettem volt, Mattsson maestro jelenleg egy magyar énekeslánnyal dolgozik, mi több, eddigi legjobb énekeseként jellemzi a hölgyet: akiről tehát szó van, nem más, mint Antal Adrienn, művésznevén AdryA.
Mint az számomra még korábban kiderült, Adriennel személyesen is ismerjük egymást, egy cimbora révén, akivel anno CD-ket csereberélt a hölgy, és aki a 2003-as Bang Your Headen mutatott be a(z akkor talán még nem) művésznőnek. Pár évvel később az adrya.hu-ra keveredve meglepetten láttam, hogy Adri időközben énekesi babérokra tört, de a honlapon meghallgatható dalokkal nem igazán tudtam mit kezdeni. Főleg annak tükrében nem, hogy AdryA tudtommal 80's hard rock rajongó, a muzsika pedig inkább valami ezoterikus elektro-pop-ambient-akárminek tűnt. A hang viszont teljesen rendben volt, úgyhogy annyival le is zártam a témát, hogy barátnénk ízlése megváltozott vagy professzionális zenei karrierje során (érthető módon, a dallamos hard rock jelenlegi „népszerűségét" tekintve) nem a civilben szeretett muzsikát akarja erőltetni. Meglepett tehát ez a mostani projektje, de nagyon meg is örültem neki, elvégre ez az a lemez, amely honfitársnőnket ténylegesen megismerteti a maroknyi, de annál hűségesebb nemzetközi virgabarát közösséggel.
Noha Adri hangja képzett, szépen cseng, angolja pedig viszonylag akcentusmentes, éneke kissé egydimenziósnak, modorosnak hat és nem feltétlenül illik ehhez a muzsikához – mégis, pont ezért működik olyan jól ez a kombináció. A finom énekdallamok ugyanis jól ellensúlyozzák a súlyosabb, szaggatott témákat; kordában tartják a könnyen elszabaduló, zabolátlanságra hajlamos zenét (mert az, hiszen Lars ujjai mind a gitár húrjain, mind a billentyűkön könnyen elszabadulnak) ezáltal annak változatosságát, illetve emészthetőségét növelik. Kezdetben ugyan – a Powergames-hez hasonlóan – kissé bosszantott a művinek ható dobsound és meg voltam győződve arról, hogy bár Eddie Sledgehammer hús-vér élő zenész (máskülönben miért is lenne saját honlapja, myspace oldala, hehe), ezen a lemezen senki emberfia nem illetett kezével semmiféle ütőshangszert. Aztán, ahogy megtetszett a lemez egésze, ez már kevéssé zavart, most pedig már hajlamos vagyok elhinni, hogy a fazonilag Ian Hauglandre emlékeztető dobos valóban saját maga adta az alapokat a stúdióban: a betonozás mellett akad ugyanis néhány jó kis fikcsi is, halld pl. Heart Of A Clown, Life In The Shadows. Nyilván a mai technikával ilyeneket is lehet programozni, de semmi értelme ezen agyalni, a lényeg így is-úgy is az összhatásé. A végső mérleg tehát feltétlenül pozitív irányba tendál - jó lemez, ha nem is feltétlenül évvégi top 10-es, de mindenképpen kellemes hallgatnivaló, érdemes benne elmerülni.
