Shock!

Pont két éve annak, hogy beszámolhattam hazánk egyik énekes leánya, Antal Adri nemzetközi bemutatkozásáról Lars Eric Mattsson gitárvarázsló aktuális anyagán. Undeground szinten (nem a számokat, hanem az elvet tekintve) ez simán volt olyan durranás, mint amikor Kiss Julie Angliában aratott sikereket a To-Merával, igaz, Adrinak sehova sem kellett kiköltöznie, hiszen tudomásom szerint interaktívan hozták össze a lemezt Larsszal.

Azóta kiderült, hogy Mattsson nemcsak a csinos énekeslányokat szereti Magyarországon, hanem mégis inkább a tehetségre figyel, elvégre a korántsem csinos, ámde marcona fickókból álló Dreyelandset is leszerződtette saját kiadójához, a Lion Musichoz. Tehát ki tudja, legközelebb nem Nikola bukkan-e majd fel férfihangként Adri mellett, hiszen ezt a kontrasztlehetőséget legutóbb is és most is kihasználták a Mattsson dalokban. Akkor a mára nálunk a Hard révén ismertté vált Björn Lodin ellensúlyozta az angyali női hangot, most egy finn srác, Markku Kuikka vállalta magára ezt a feladatot, sőt neki szóló dalai is akadnak (Shadows, The Fire Is Burning).

Igazán sokat nem változott a muzsika a Dream Child óta, továbbra is prog metalt hallunk itt, talán egy kicsit sűrűbb, komplexebb felfogásban, nehezebben követhetően mint ott, de Adri dallamai ugyanolyan fogósak, ha nem fogósabbak. Hangjával legutóbb sem volt különösebb probléma, de mostanra magabiztosabb, egyszersmind erőteljesebb lett és ez tényleg elviszi a hátán az egyáltalán nem hallgatóbarát muzsikát.

Persze nem mindegy, milyen hallgatókról beszélünk, mert ha rólam vagy olyanokról, akiket tördelt ritmusokkal; elkalandozós, kifejtős dalszerkezetekkel és tekerős, többkörös szólópárbajokkal meg lehet „parasztvakítani", akkor nagyon is hallgattatja magát a 73 perces anyag. Bár hozzá kell tegyem: a dobsounddal továbbra sem tudok megbarátkozni, mert ugyan most vannak nóták (Believe, a már említett Shadows vagy a Scream Of My Soul), ahol élőbb hatású, ezúttal mégcsak nem is egységes. Nem lehet eléggé kihangsúlyozni, mennyire jót tesz az ilyen zenének, ha természetesen lüktet a dob és látjuk magunk előtt mondjuk az ide kreditelt Eddie Sledgehammert, ahogy halál lazán szétveri a cuccot – ezzel a hangzással ez az érzés sajnos elmarad. Pláne bosszantó ez az instrumentális Tour De Force-ban... Ami ezen kívül nem különösebben tetszik, az a már emlegetett férfi énekhang: Markku sajnos nem elég markáns, különösen Adri mellett nem. Éppen ezért nem feltétlenül adtam volna neki egész dalokat eléneklésre, pláne hogy a másodikban (ld. fent) mintha valami idegesítő effektet is ráraktak volna a hangjára, ettől pedig olyan szenvedés-jellege lesz az énektémának (persze lehet hogy ez koncepció volt).

Maestro Mattsson persze jártatja az ujjait a gitárokon (a basszuson is, van is pár jó pillanata a négyhúrosnak) és a klaviatúrákon és tényleg baromi jó dolgokat játszik össze, izgalmas hangszerelésben és a műfaj által megkívánt instrumentalizmusokban természetesen nincs hiány. A címadó tételt sem véletlenül nevezték el úgy, ahogy – igaz, ezt a tangós poént legutóbb a TNT már lelőtte, de sebaj...