Shock!

Úgy tűnik, a dán csapatok általában kedvemre való zenét játszanak – vagy egészen egyszerűen tudnak valamit. A Mercenary 2004-es lemezével talált meg (bevallom, a korábbiakhoz nem volt eddig szerencsém), viszont a két évvel későbbi albumot visszalépésnek éreztem – és ez a megállapítás az új lemez fényében még inkább helytállónak tűnik (mai füllel az előző lemez inkább egy hetes, mint nyolcas).

Az addigi hörgős/basszusgitáros Kral helyére új tag érkezett, René Pedersen, az új album már vele készült. Kral üde színfoltot jelentett a csapat soraiban, ezért sokan nehezen fogadták el a változást, de amilyen döbbenetes fejlődést hallhatunk a dallamos énektémák terén, már szinte baromira mindegy, hogy ki színesít a „háttérben" kiabálással, hörgéssel.

Az Architect Of Lies egy jól irányzott balegyenes. Totálisan és 100%-osan igaz erre a lemezre a közhelyek közhelye: a kemény részek még keményebbek, a dallamos részek még dallamosabbak lettek, mert ez így is van, anélkül, hogy átfordult volna önmaga paródiájába a csapat.

Roppant fogós, dinamikus, élettel teli riffeket írtak minden nótában, mindennek tetejébe az énekdallamok, és nyilvánvalóan Mikkel Sandager hangja döbbenetesen sokat fejlődött. A lemez énekproducere a Smaxone-os Skafte volt, bármibe lefogadom, hogy rengeteg ötlettel hozzájárult a produkcióhoz, már csak a vokálok kidolgozottságán is lehet hallani a szakavatott kezek/fülek munkáját. Számomra azért is furcsa a saját lelkesedésem, mert általában elég nehezen viselem, ha sikoltva énekel egy férfi, ám úgy látszik, Mikkel az egyik üdítő kivétel. Hiába néz ki úgy, mint egy dán szakmunkás, ha rázendít, az ember rögtön elfelejti, hogy fejben fél perce gonoszul az orra alá rajzolgatott egy klasszikus pelyhedző bajszocskát. Két nóta után pedig azon veszi észre magát bárki, hogy együtt akarja üvölteni a refréneket Mikkellel (magasba emelt ököllel, tudom, hogy mennyire gáz ez, de akkor is ilyen).

Az is tény, hogy jóval „populárisabb", könnyebben emészthetőbb a zene mint bármikor, ám ez speciel baromira nem zavar, ha akkora elsőre fülbemászó refréneket írtak, mint ide Edinburgh. Már a nyitó New Desire óriási témái hallatán megindulnak az ember végtagjai, tipikusan az a zene, amit képtelenség nyugodtan ülve végighallgatni (már megint egy közhely...). Popularitás ide vagy oda, azért a riffek kellően tökösek maradtak, szó sincs nyálmeleg andalodásról, helyenként még klasszikus thrashes témákat is hallhatunk – bár ez nem meglepő tőlük a korábbi anyagok ismeretében.

A zene nyilvánvalóan továbbra is maradt a göteborgi csapatok és a modern proggerek (pl. Evergrey és társai) keverékének, de markánsan sajátos jegyekkel rendelkezik már rég a Mercenary, nincs is értelme tovább feszegetni nótánként a hatásokat. A karcos nóták közül egyértelműen kedvencem az This Black And Endless Never és a The Endless Fall Normal, a slágerek közül pedig kiemelkedő az már-már darkos hangulatú, de mindenképpen lelket facsargató Isolation. Abba persze bele lehet még kötni, hogy azért hosszú távon picit hasonlóak a nóták, de ezt kb. a lemez utolsó harmadában lehet igazán észlelni, addig gyakorlatilag úthenger az egész.

A helyzet az, hogy minden dalba sikerült emlékezetes pillanatokat rakni, egyszerűen minden ragadós a zenében, a refrének, riffek, gitárszólók, szintiszőnyeg, és ehhez jön amolyan koronaként a groove-os dobolás. Sokadszorra hallgatom az albumot és nemhogy unnám a dalokat, de újra és újra meg akarom hallgatni, annyira telepumpálták az egészet energiával. Számomra az év egyik legerősebb lemeze, még úgy is, hogy eddig kifejezetten erős anyagokat hallhattunk már az év első pár hónapjában.