Shock!

A sokak által csak svéd isteneknek hívott Meshuggah mindig képes meglepni a rajongóit. A 2002-es, pincénél is mélyebbre hangolt, nagyon komor, beteges Nothing után sejtelmem sem volt mivel rukkolnak elő legközelebb. Két évvel később az egyszerűen "I"-nak elnevezett EP-n egyetlen dal volt hallható, de az húsz percen keresztül. Akinek nem jött be a Nothing talán kicsit túlzásokba eső szélsőségessége, az örömmel üdvözölte, hogy kicsit dalszerűbbek lettek a témák, persze a meshuggah-i kattantságot nem feledve. Nem hittem volna, hogy a következő sorlemezen is egy darab dal lesz majd. Pedig de.

Egy másodpercből fel lehet ismerni, hogy ez a Meshuggah, azért ez nem semmi. Az egyetlen "dal" meg természetesen nem egy végeláthatatlan folyam - még ha egyes részei annak is tűnnek -, hanem 13 részre osztott egység, amit ugyan nem választanak szét szünetek, és az is igaz, hogy rengeteg a repetitív téma, az ember mégis úgy érzi sokszor, hogy különálló nótákat hall, amit jellegzetességeiről be lehet azonosítani. Némely részegység a két percet sem éri el, így tényleg csak szinte az a pár soros szöveg jelzi az elején, hogy már máshol járunk.

Gondolom nem kell ecsetelnem, hogy megint a nyakatekert ritmusok adják a lényegét a zenének, e mellé néhol pszichedelikus gitártémák is érkeztek (több, mint valaha), egy-egy elnyújtott hang képében. Furcsa kontraszt így a bonyolultság mellett a végtelen egyszerűség. De hát így kerek a világ, mint a jin és a jang, úgy fonódik össze a két oldal itt is.

Nem igazán lehet - és nem is érdemes - csak egy-egy részt kiragadva hallgatni a lemezt, noha vannak olyan "dalok", amelyek akár egy egységnek is értelmezhetők, főleg a cd vége felé, de ha a hallgató bele akar borulni a hangulatba, teljesen magáénak akarja érezni, akkor le kell ülni és odafigyelve végighallgatni. Jens Kidman most szinte alárendelt szerepet kap, korábban kifogásoltam, hogy kezd egysíkúvá válni, de most annak ellenére, hogy tényleg nem túl változatosan üvöltözi végig a lemezt, valahogy mégis ugyanúgy szerves része a zene monumentalitásának, mint a gitár vagy a basszusgitár vagy bármi. Mellette ismét megszólal Tomas Haake - tényleg szólal, mert szövegmond, ahogy szokott eddig is - de most többet, több helyen. Olyan igazi thordendalos gitárszólót keveset kapunk - sőt -, nem erről szól a zene itt, és az igazat megvallva jelen esetben nem is illenék túlságosan a folyamba.

Az első gát a zenében a hetedik tételnél jön, a Mind's Mirror címet viselő rész, valami ultrabrutál mélyen rotyogó hanggal kezd, majd effektezett szöveggel folytatódik, ez az egyik legidegborzolóbb "szám" a lemezen minden kis őrületbe kergető gitárnyiffantásával együtt. Utána jön a lemez csúcspontja - legalábbis számomra - két részre osztva (In Death - Is Life, In Death - Is Death), előbbi két percig, utóbbi 13-ig tart, bár észrevétlen az átmenet, de felépítésileg ezt tartom a legizgalmasabbnak, mindamellett valahol a legbetegebbnek is. És persze a legmeshuggah-sabbnak. Amikor hallgatja az ember, és azt érzi, hogy elképzelhetetlen riffekből, ritmusokból képesek voltak érthető, értékelhető és veszett jó dalt írni, akkor az egyszeri hallgató megemeli képzeletbeli kalapját. A 13 perc közepe táján valami beteges jazzbe hajlik az egész, amit kirobbantanak saját magából, de csak azért, hogy a végén a totális pszichés őrületbe kergessenek újra. Másik nagy kedvencem a következő, Shed címet viselő tétel, ami első hallgatásra olyan, mintha semmi különös nem lenne benne. Pedig van.

A hangzásról, körítésről azt hiszem nem igazán kell áradozni, mindenki tudja mit várhat, egyvalami azért mégis szemet szúrt. Nem Tomas Haake dobol a lemezen. Senki sem dobol - legalábbis a szó eredeti értelmébe nem -, hanem dobprogramot hallhatunk. Igaz képtelenség észrevenni, hogy az, hiszen ezt a programot direkt ők fejlesztették ki, és a legapróbb cinütésig, kávahangig minden Tomas hangmintáiból származik, és az is igaz, hogy nem ír olyan témákat, amit ne tudna eldobolni, de akkor is. Egy Meshuggah lemezen igenis élő dobolást akarok hallani, még akkor is, ha ezzel a sznobok közé kerülök. Ez van.

Nem mondom, hogy a Meshuggah esszenciája hallható ezen a lemezen, mert ez korántsem ilyen egyszerű. Sokak számára - és számomra is még mindig - a DEI lemez "A" lemez. Mégis valami újat tudtak nyújtani ismét és jelen pillanatban úgy érzem, hogy izgalmasabbat, érdekesebbet, mint a Chaosphere és a Nothing voltak.

Tipródom a pontozással, mert nagyon betalált nálam a lemez, mégis a programozott dob miatt nem tudok maximumot adni, mert bármelyik nagy kedvencemtől nehezen viselném el ugyanezt. Tőlük sem viselem szívesen.