Az utóbbi években nem vittük túlzásba a Rage munkásságának elemzését. Az utolsó albumról például egyáltalán nem is írtunk, pedig akármilyen is legyen, egy Peavy-művek által készített alkotás mindig „fontos megjelenésnek" számít és ezeket szerkesztőségünk általában kiemelt figyelemmel hivatott követni. Ráadásul az azelőtti Speak Of The Dead nagyszabású, remekbe szabott munka volt, a 2006-os esztendő egyik kiemelkedő munkája és a Carved In Stone is erős anyag volt. De az élet már csak ilyen, időhiányból mindig akad egy jó adaggal mindannyiunknál.
Ezúton is megkövetem a Rage rajongókat, de remélem, legalább a 30 felettieket kárpótolja valamelyest ez a kis cikk, hiszen ők azok, akik emlékezhetnek arra, hogy volt Rage Victor Smolski csatlakozása előtt is és hogy a jó Victor addig sem tétlenkedett, hanem nyomta a riffeket ezerrel – csak épp máshol. Ez a „máshol" pedig a Mind Odyssey zenekar volt.
Smolski több szempontból is jól tette, hogy pont mostanra időzítette az újjáalakulást: egyrészt az utóbbi évek igen aktív rage-elése után most talán jót is tesz egy kis lemezszünet a főbandának; másrészt zseniális PR-húzással pont a Rage 25 éves jubileumi turnéjára szervezte be saját magukat saját maguk elé. Ezzel együtt pedig mind a négy korábbi Mind Odyssey lemez is újra megjelenik, feljavított hangzással, új borítókkal – ezeket mint a cukrot, úgy viszik majd az emberek a turnén. Ismerve a zenekar előéletét (hiszen amikor berobbant az újkori Rage felállás, szinte természetes volt, hogy utánanézzek Victor előző bandájának), elmondhatom, hogy ez megint egy olyan reunion, aminek maradéktalanul tudok örülni. A 90-es évek barátságtalan zenei miliőjében mint a falat kenyér, olyan lehetett a négy MO anyag azon kevesek számára, akikhez eljutott – és ezen szerencséseknek sok kellemes percet okozhatott ez a progresszív alapú, komplex hangszerelésű, de fogós énekdallamokkal megspékelt és minden összetettsége ellenére is „emberi" dalszerkezetekkel rendelkező dallamos metal.
Az új dalokat hallgatva legtöbbször az jut eszembe, hogy bizony nagyon német a zene, viszont pont a germán stílus egy olyan korszakát idézi meg, amelyet manapság nem túl sokan. Konkrétan az első két Gamma Ray és ezek közül is főleg a hanseni életműtől kissé idegen Sign No More sejlik fel (még a hangzás is hasonló, nem beszélve Mario Le Mole Ralf Scheepers-re emlékeztető énekstílusáról), de jó adag Heavens Gate hatással is becsusszant – mindez persze nyakon öntve egy kis progmetal feelinggel. Smolski jellegzetes stílusa pedig roppant ízlésesen illeszkedik ebbe az elegybe: riffelése, szólózása összetéveszthetetlen, de billentyűzése is jellegzetes – aki csak most ismeri meg a MO-t, bizony elcsodálkozhat, mennyi mindent vitt át Victor ebből a bandából a Rage-be. 10 fasza kis nóta, tele emlékezetes részekkel, megjegyezhető refrénekkel és itt-ott rafináltan elhelyezett zenei finomságokkal – ezek a tényezők és a muzsikából áradó jókedv (hallatszik, hogy hobbiból, jókedvükben, különösebb tét nélkül csinálták) újra és újra elővetetik a hallgatóval a lemezt. Nincs információm róla, hogy hozzánk eljut-e vajon ez a jubileumi turné, de ha nem, nagy kár – nemigen hinném, hogy ezután túl aktív lesz a csapat. Ezt a lemezt mindenesetre megérte összehozni.
