Shock!

Kicsit félve kezdtem hallgatni a Misery Speaks lemezét, a kiadótól általában dallamos cuccok szoktak érkezni, igaz jelen cd nyomasztó borítója halvány támpontot már adhatott, hogy nem galoppmetalt fogok hallani. És tényleg nem. A német csapat első lemeze 2006-ban jelent meg, és hazájukban viszonylag sikeresek is lettek, ennek eredményeképpen sikerült egy hatékonyabb kiadót találniuk, amihez jobb hangzás és nevesebb producer is dukált, név szerint Dan Swanö, aki két dalban besegített a vokáloknál, illetve egy helyen a billentyűs hangszereket nyomogatta.

A csapat dallamos death metalja sokkal inkább svéd jellegű, mint német, nyilvánvalóan ezért is sikeresebbek, sikerült a kockaságot kinyesegetniük a zenéből, maradtak a pőre, arcbamászó riffek. Valahol az Amon Amarth irányában lehet keresgélni őket, csak a Misery Speaks kevésbé paraszt mint a viking szakállasok. Viszonylag sok tradicionálisabb, tikatikás témát is használnak, de alapvetően a dallamos riffekre építkezik a zenéjük. Kifejezetten kellemes hallgatnivaló, ők sem az a tipikus műfaj megújítói, de legalább nem bénák, és ha élőben is legalább olyan dinamikusak, mint amilyenek lemezen, akkor egészen biztosan gyarapodni fog a rajongótáboruk.

A cd 44 perces és már épp a határán egyensúlyozik az utolsó két nótánál, hogy megunjam, de még épphogy elkerülték a stop gombot idő előtt, az viszont tény, hogy hosszú távon azért még egy kevéssé jellegtelen a zenéjük. Ha előzenekarként valahol látnám őket, biztosan nem fordulnék ki a teremből, de ez pont az a fajta zene, amiből fél óra bőven elég, az a harminc perc viszont bizonyára emlékezetes maradna. A következő lemezre több egyéniséget kérnék (ebben a műfajban? hehe), addig is egyezzünk ki hét pontban.