Ha már megemlékeztünk ehelyütt a Schuster Lóri által továbbvitt anyabanda új munkájáról, az objektivitás és a pártatlanság jegyében illik szót ejteni a másik félről is. Persze ahhoz, hogy kedvem is legyen írni egy lemezről, nem árt ha a zeneanyag kellően erősre sikeredik.
Nos, előre leszögezem, az elmúlt kb. fél év alatt, ami az anyag megjelenése óta eltelt, sikerült megkedvelnem a Mobilmánia saját dalait, sőt, összességében véve jobban is tetszik, mint a legutolsó „közös" P. Mobil album, a 94-es Babolcsai Néni. Persze nem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyire fájó pont zenekarnak és közönségnek egyaránt, hogy Tunyó már nem énekelhetett fel teljes dalokat, pláne hogy koncerteken az ő hangja volt legjobb formában a három énekes közül. Társai viszont úgy a lemezen, mint a májusi Pecsa bulin méltón, mégis giccsmentesen tudtak róla megemlékezni, ez pedig, bár veszteséget nem enyhíti, mégis jó érzéssel tölti el a hallgatót.
A dalok ugyanis lényegében pozitív kicsengésűek, köszönhetően többek között az elnyűhetetlen Horváth Attila jól eltalált szövegeinek, de a dalokban megjelenített témáknak is: szerintem simán rá lehet húzni a laza konceptalbum-jelleget a dalcsokorra, hiszen szerepel itt szinte minden olyan történés, ami meghatározó volt a projekt létrejötte óta eltelt kb. két évben, legyen szó Zeffer András felgyógyulásáról, Tunyó haláláról vagy egyéb, metaforikusabban értelmezhető eseményekről. A lemezt nyitó címadó tétel például kapásból értelmezhető ars poeticaként – nem meglepő, hogy már most klasszikus koncertfavorit és remekül, kissé Ozzy Shot In The Darkjára emlékeztetően indítja el a lemezt. Itt rögtön felkapjuk a fejünket a Zefi Rock Bandjéből importált ifjú gitárosok (Kozma Tamás és Vámos Zsolt) végig kiemelkedő teljesítményére – a két srác amúgy is viszi a hátán a zenekart, a fiatalos lendület ugyanis, ami a Mobilmánia élő teljesítményét jellemzi, Zefi fáradhatatlansága mellett nagyrészt az ő számlájukra írható.
A Még Ne Búcsúzz El egy lendületesebb darab, kissé talán túlságosan is Uriah Heep, míg a Tűz A Folyón súlyosan, a Perfect Strangersre hajazva málház tovább – ilyen hármas után igazán nagy baj már nem lehet. Még egy nagy kedvencem van, a Mint Jó Napokban, Rudán Joe nagy pillanata, aki baromi jól elcsípte ezt a Whitesnake-es témát (ami aztán a végén hirtelen átmegy Rainbowba), nyilván nem véletlenül. Lényegében minden dal megállja a helyét és ami különösen tetszik: nem csak Joe és Vikidál Gyula teszi nagyon oda magát (bár előbbinek van azért egy neccesebb sikolya is a nyitányban, amit kijavíthattak volna), de Kékesi Bajnok és Zefi is nagyon jókat énekelnek. Előbbi, jó szokásához híven egy lírai (Regina Sír) és egy laza rock'n'roll nótát (Szeptember Babám) vállal be, utóbbi pedig egy személyes témájú, súlyosabb témát Joe-val duettben (Láttam A Démont), amúgy pedig inkább csak egy-egy versszakot, refrént, vokált nyom.
Minden tiszteletem mellett meg kell jegyeznem: Zefi szólóénekéből ennyi elég is, a „kevesebb néha több"-elv az ő hangjára is érvényes – orgánuma amúgy olyan, mint kissé egy kevésbé öblös Varga Miklósé, annak karizmája és ereje nélkül. Alapvetően jó, de egy teljes lemezhez túl egysíkú. A Hammond mögött mindenesetre – legyen szó kíséretről vagy szólóról – óriási dolgokat művel a stúdióban is. És a már említett, teljes egészében Vikidál tollából származó Tunyó-megemlékezés (Velünk Leszel Mindig) is teljesen rendben van, abszolút hihető (számomra legalábbis), hogy ez a szám egyszercsak kiszakadt Gyulából.
Ahogy a Mobileum kapcsán már leírtam, eszem ágában sincs a rajongótábor legnagyobb hibájába (hasonlítgatás) esni. Ha valaki képes a személyes dolgok miatt (amelyekhez nekünk valójában semmi közünk) akár egyik, akár másik jó bandáról lemondani, magára vessen. Szerintem ez – ismerve a mai magyar rockéletet – luxus. A borító-designról viszont vagy jót vagy semmit.
