Farida Lemouchi az üstökösszerű pályafutást befutó The Devil's Blood énekesnőjeként szerzett nevet magának a színtéren. Utóbbi történet ugyebár 2013-ban, még bőven azelőtt befejeződött, hogy igazán kifuthatta volna magát, és Farida öccse, a gitáros és zenei agy, Selim következő évi öngyilkosságát követően esély sincs már rá, hogy valaha is folytatása legyen. Az énekesnő most végre előrukkolt új zenekara első teljes nagylemezével, amellyel – roppant okosan – óvakodik attól, hogy úgy tűnjön: a The Devil's Blood örökébe akarna lépni. De hangulati és zenei áthallások azért természetesen bőségesen akadnak.
Farida éteri, szuggesztív éneke mindjárt ilyen: ezen nincs mit ragozni, benne van az a bizonyos plusz, ami különlegessé, kiemelkedővé tesz valakit. Nem a világ legnagyobb terjedelmű hangja az övé, de egyből felismered, és varázserő rejlik benne: megbabonáz, transzba ringat, aztán kézen fog, és visz magával. Az már persze más kérdés, hogy hová – mivel a Molassess is őrzi a The Devil's Bloodot is jellemző okkult, sötét, veszélyes élt, sokakat nyilván elriaszt majd ez a tömjénfüstben lejtett boszorkánytánc, de aki egyszer ráérez, imádni fogja, ez nem kérdés. Maga a muzsika '60-as évek végét, '70-es évek elejét idéző jammelős, borult jellege szintén rokon a The Devil's Blooddal, azonban nem annyira direkt és dalcentrikus, mint ott, és ez az egyetlen oka, amiért nem vagyok még lelkesebb.
A Molassess egyébként nem is árul zsákbamacskát, és helyből leghosszabb dalmonstrumával, a címadóval indítja az albumot – saccra úgy négy percet simán húzhattak is volna a tizenegyből. A nyitószám terjengőssége a szintén a harmadikként felpakolt Formless Handsre is áll, pedig óriási dallamfordulatok, zseniálisan elkapott témák ebben is akadnak. Viszont egyszerűen túlságosan is szétfolyós megint a maga tizenegy perces időkeretében. A lemez végkifejlete előtt érkező Tunnel instru borulata pedig ötben is sok, és gyanítom, hogy még vicces cigivel is az lenne.
Pedig egyébként tudnak lényegre törően fogalmazni, és a lemez legjobban sikerült dalai négy-öt-hat percben is simán megteremtik a kívánt hangulatot. A gonosz Get Out From Under vagy a még túlvilágibb I Am No Longer, netán a vibráló kezdésű, hipnotikus basszusfutamra épülő Death Is úgy óriási, ahogy van, de az utaztatós, szállós, dzsesszes szólóval megkoronázott The Maze Of Stagnant Time-ról is csak a legjobbakat tudom elmondani. Vagy ott van például a Corpse Of Mind: számként talán nem csúcspont, de egyszerűen briliáns, amit itt hallani a soksávos vokálmegoldásokkal, tényleg roppant nehéz kivonni magadat a hatása alól. Szóval zeneileg attól függetlenül is számos érdekességet rejt a lemez, hogy néha el-elkalandozik közben az ember figyelme. Az említett monstre eposzok közül így a záró, elég egyértelműen Selim emléke előtt tisztelgő, óriási gitárszólókat villantó The Devil Lives az egyetlen, ahol nem érzem túlzónak a tíz perc fölött játékidőt. Ezt viszont annyira topra tették, hogy számomra egyben a lemez legjobb nótája is.
Ostobaság lenne azt mondani, hogy nem jó a Molassess bemutatkozó albuma, mert a muzsika minőségi, Farida hangja, előadásmódja továbbra is fantasztikus, és a lemez beteg, elborult hangulata is bejön. De a kevesebb néha akkor is több, ha pszichedelikus, kifejtős-utaztatós old school rockról beszélünk. Ezért most „csak" ennyi – de remélhetőleg lesz ez még több is.
Hozzászólások