Shock!

Újabb női énekessel megáldott metalzenekar Lengyelországból. Ezen azóta nem csodálkozom, mióta idei nyaralásomkor volt szerencsém látni egy lengyel zenei csatornát, hol tonnaszám ontották a női énekesnős rockzenekarokat. Meg mást is.

Mondjuk főleg lengyelül énekeltek, így vidáman teltek a nyaralás tévénézős pillanatai. A legviccesebb azonban az volt, hogy a külföldi filmeket nem szinkronizálják, hanem alámondással adják le, mint nálunk a boldogult videós korszak elején, sőt, a minap egy DVD is a kezembe került, ahol a lengyel szinkron helyett alámondást hallottam. Hmm...

Elnézést a kitérőért. Lássuk a Moonlightot. Nem nehéz kitalálni, hogy érzelmes-gótikus hatású a zene, a borító is ezt igazolja, aminek a frontrésze elég tetszetős. Maja Konarska az énekes hölgy neve és kellemes - kicsit Annekés - hangja van, bár ő fátyolosabban énekel sokszor. Bár ha akarja kiengedi a hangját rendesen, tisztán vagy ordítósan. Zeneileg is felbukkannak a Moonlightban a (régi, még metalos) Gathering elemei, hangulata. Egy kicsit visszafogottabban, ami a Gatheringnél lángolt az itt inkább lobog. Azért nem rossz, sőt. A lemezen váltakoznak a beindulósabb és az elmélkedősebb, elszállósabb dalok, a harmadik, Ergo Sum kifejezetten szívbemarkoló, tehát nem spórolnak az érzelmekkel. A hetes Meren-Re (Rapsod) című talán még érzelmesebb. Olyan igazi könnyfakasztó. Erre készült egy videoklip is, ami megtekinthető a CD-n.

Azonban úgy látszik a lengyelek nem ragadnak le a divatos gót metal csapatok hatásainak ismételgetéséből, náluk is felbukkan egyfajta fura avantgard kísérletezés - na jó, elárulom, a negyedik dalban (At The End Of Our Days) mintha Sinead O'Connort hallanám énekelni, némi Björkkel vagy akár a Portisheaddel (úgy látszik a lengyelek szeretik a jó zenéket, nem először vehető észre ilyen hatás náluk) vegyítve. Ilyesmi még a nyolcas Jesugej Von Baaturban is előtör, azt ne kérdezzétek mit jelent a cím, fogalmam sincs. Határozottan érdekes és szimpatikus megközelítés. Ahogy nézegetem a honlapjukat, ez már a hatodik lemezük, tehát volt idő kísérletezni, megtalálni a saját utat. Ahogy pörög a korong, haladunk a dalokkal egyre inkább előtör a Moonlight saját énje, egyre izgalmasabbak lesznek. Elkap a hangulat, pláne ha azt is elárulom, hogy olykor a progresszív elemeket is beépítették a zenéjükbe. Sőt. És akkor itt meg is dőlt a Gathering elméletem. Azon ne lepődjetek meg, hogy az utolsó dal olyan, mintha elvágták volna, mert tényleg elvágták, nem hibás a lemez. A borítóban látom, hogy a zenét a billentyűs srác, Daniel Potasz szerezte nagyrészt, ennek ellenére nem billentyűközpontú a zene, inkább gitáros, vagy még inkább egyenrangúak a hangszerek.

Most meg vagyok fogva, hogy hány pontot is adjak rá, nyolcast minimum, de egyelőre nem tudom merre fog mozdulni, marad itt, avagy stabilan feljebb kúszik a pontszám, mert érdekes, izgalmas és szép zenét játszik a Moonlight, tehát legyen egy bizakodó 8 és feles.