Shock!

Ha azt mondom, fekete zene, mindenkinek eszébe jut egy sereg műfaj: jazz, blues, soul, gospel, r'n'b (ezeket csipázom), funk, rap, hiphop (ezeket ki nem állhatom) – a rock, hard rock, netán heavy metal viszont talán fel sem merül. Pedig a feketék a keményebb zenék világában is otthonosan mozognak, ha akarnak: Living Colour, King's X, TM Stevens, Tony MacAlpine... mind-mind más műfaj jeles képviselői. És persze a vájtfülűeknek a Mother's Finest is beugrik.

Noha olvastam róluk korábban, alaposan meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a banda micsoda őskövület az amerikai rocktörténelemben: 1970(!)-ben alakultak és 1976 óta adnak ki lemezeket! És napjainkban is élnek, virulnak, most pedig épp egy koncertlemez kiadására szottyant kedvük: cikkünk tárgya egy 2004 decemberében, Stuttgartban rögzített buli felvétele. És hogy milyen? Hát bizony, 100%-ban fekete zene, semmi átverés, így csakis ők tudnak játszani (hiába is fehér Moses Mo gitáros, hehe)! Minden benne van, persze a harapós gitár miatt legfőképpen a hard rock, de szinte nincs is olyan fekete műfaj, amelynek hatása ne érződne – sajnos még egy kis rapbetét is felbukkan a sokatmondó című Niggizz Groove-ban, (éppen csak annyi, hogy szódával még elmenjen). Ha egyetlen szóval kellene jellemezni a muzsikát, annyit mondhatok: húúúzós! A szűz fülű hallgató pedig rájön, hogy MF nélkül bizony nincs Extreme, nincs Talisman, sőt talán Red Hot Chili sem és hogy a fent említett kollégák sem valószínű, hogy úgy bazseválnának, ahogy.

Elsőre kicsit meglepett, hogy női ének is van a bandában, de azt kell mondjam, hogy Joyce Kennedy nemcsak a rockénekesnők zömét, de saját férfi kollégáját, Glenn Murdockot is megeszi reggelire: elképesztő hangja van a csajnak, nem csoda, hogy Miles Davis őt nevezte meg anno egyik kedvenc énekesnőjeként! Persze könnyen lehet, hogy az USA legeldugottabb részein is hemzsegnek az efféle őstehetségek, de annál biztosabb az, hogyha eljutok egyszer oda, minden este koncertre fogok járni, napközben pedig fekete negyedek templomaiba...

Az album érdekessége, hogy négy bónusz stúdiófelvételt is tartalmaz. Bár a borító szerint ezek a koncert után következnek, a promo CD velük nyit – remélem, a végleges verzión az eredeti sorrendet követik majd a dalok, mert a stúdiófelvételek kevésbé harapósak, mint az élő anyag. Jó számok ezek persze (két keményebb, két líraibb hangvételű dal), de tényleg jobban illenek a lemez végére érdekességként.

Szintén hiányzik a promo CD-ről a Satisfaction/Born To Be Wild egyveleg, amit sajnálok, mert bár agyonjátszott, elcsépelt klasszikusokról van szó, melyeket már halálra ununk; kíváncsi lettem volna arra, mit kezdett ezekkel a banda. Az örömzenélésből persze így is kapunk ízelítőt: az improvizációkkal, közönségénekeltetéssel megspékelt Mandela Song, a Mickey's Monkey (most az alaptéma csak hasonlít a Led Zep Custard Pie-ára vagy poénból tényleg azt nyomják?? – de, az lesz, mert a Rock'N'Rollt is beletették, király!) és Moses Mo ízes gitárszólója egymásba fonódva zárja kereskedelmi forgalomba nem kerülő kompaktlemezünket. Akárhogy is, ez kiváló zene; ésszel, erővel, érzéssel, érzékkel, végtelenül lazán és felszabadultan előadva, mégis közérthetően. Hard rock, egy kicsit másképp. Hibátlan!