Shock!

Nem kell velem egyetérteni, de véleményem szerint alapvető tévedésben van az, aki a Motörhead névre hallgató rock'n'roll-intézményt létezésének negyven éve és az eközben kiadott huszonkét sorlemez súlya alapján határozza meg. Ez a minden körülmények között megsüvegelendő tény - jó esetben - különösebb kihatással nincs arra, hogy 2015-ben miként ítéli meg a közönség a zenekar produkcióját. Pontosan tisztában vagyunk vele, hogy mennyire sérülékennyé vált az a korábban elpusztíthatatlannak hitt színpadi gépezet, amely az ismert szlogen szerint neve és egy emberes seggberúgás által definiálta önmagát. Az örökkévalóság számára azonban mindez az aktuális lemezes teljesítményen dől el. Mert ha az a gyengeség bármilyen jelét mutatja, akkor nincs és nem is lehet kegyelem, és afelől sincs kétségem, hogy ezzel kapcsolatban Lemmy is ilyen hozzáállást vár el.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk azonban, hogy pusztán a stáblista alapján rögzíthetjük magunkban, hogy jó eséllyel a Bad Magic-kel sem lesz a világon semmi gond. A Kilmister - Campbell - Dee - Webb produkciós kvartett már bőven egy évtizede nyújt konstans remek teljesítményt, igazából egyetlen olyan húzásuk sem akadt az elmúlt időben, amikor megrezdült volna az a bizonyos léc. Sokunk számára ez van/volt/lesz az ultimatív Motörhead-felállás, és ezt a banda büszkén vállalja is, például azzal, hogy a legmagasabb téttel játszik, és 70. életévében járó, megrendült egészségi állapotú frontemberével is nekifut a lemezkészítés vesződséges, ráadásul napjainkban többé-kevésbé értelmetlennek látszó feladatának. Amikor pedig jelen munka kapcsán kimondjuk az „igen, ez egy újabb Motörhead album a sorban" ítéletet, az az elképzelhető legnagyobb bók a főhősök felé. Mi több, tökéletesen helytálló megállapítás.

A Bad Magic nem lesz a zenekar 21. századi klasszikusa, de még azt sem mondom, hogy ez eleve kizárható lett volna, hiszen az öt évvel ezelőtti The Wörld Is Yours képében számomra Lemmyék éppen azt szállították le. Házam táján az Aftershock névre keresztelt utód ehhez képest némi csalódást jelentett, aminek persze pár év távlatából már semmi jelentősége, hiszen az az anyag is ereje teljében mutatta a csapatot, és mindenféle szégyenkezés nélkül lehetett beilleszteni a patinás sorba. Nincs ez másként most sem, sőt, pontosan ugyanúgy van, azzal a különbséggel, hogy ezúttal mindennemű szájszélhúzogatástól mentesen állapítom meg: a Bad Magic igazán bitang kis összeállítás lett. Tizenhárom dal 43 percben, külcsín és belbecs tekintetében is támadási felület nélküli, imponálóan ütőképes formában. Ahogy pedig a kritika elején pedzegettem, egy dolog számít: ha az új Motörhead-album friss, férfias lendülettel rúg tökön, akkor minden rendben van. Itt pedig valóban minden rendben is van.

Már ahogy a „Victory or die!" felkiáltással berobban a banda, egyszerre eloszlik minden kétség, hiszen erről van szó egészen pontosan, ezt a hozzáállást képviseli a Motörhead 2015-ben. A dalokról a szükséges minimumot érdemes tudni, ti. hogy a világ egyik legjobb rockdobosa által megalapozott síneken a zenekar zökkentőmentesen robog tova, egyenletesen izmos teljesítményt nyújtva. A kvázi kötelező fél-líra itt a Till The End képében lelhető fel, ahol szusszanunk kicsit, és megállapítjuk, hogy Lemmy továbbra is hitvány korunk legkarizmatikusabb és legjobb szövegírói közé tartozik, hogy a hitelesség kérdését még fel se emlegessük. Ha úgy puffan, a Lemmyvel majdnem egykorú Brian May is beköszön, és rajzol nekünk egy jellegzetesen brianmayes gitárszólót a The Devil nótához, zárszóként pedig az örökzöld Stones-feldolgozás (Sympathy For The Devil) is úgy taglóz le, ahogy kell, nem mellesleg a vitákhoz is szolgáltat némi minimális muníciót.

Ahogy biográfiájában Lemmy már megállapította: „Ha azt hiszed, hogy túl öreg vagy a rock'n'rollhoz, akkor tényleg az vagy." Hőseink nem kérnek a részvétből, a Motörhead legyőzhetetlen és kortalan.