Kicsit másképp intézik ezt, mint mondjuk a KISS vagy a Slayer, de valójában a Mr. Bignél is több utolsó nekifutásnak lehetünk tanúi az utóbbi időben. Egyrészt már az egy körrel ezelőtti turné is a végső volt, aztán ugye bejelentették a tavasszal Budapestet is elért tényleges búcsúkörutat. Közben kiderült, hogy készül ez az utolsó sorlemez, de most már azt is tudjuk, hogy még egy koncertanyaggal is megörökítik a finálét, tehát igazából az lesz a záróakkord. Vagy nem. Engem egyébként a legkevésbé sem zavar ez, de mintha mégsem menne nekik olyan könnyen elengedni a sztorit...
Persze akármikor is teszik le tényleg a lantot, nagyon sok tétje már nincs semminek: a Mr. Big is eljutott a jutalomjáték fázisába, szó szerint akármit csinálhatnak, a közönség ünnepli őket és örül nekik. A banda iránti, Budapesten is tapasztalt, meglepően nagy érdeklődés és lelkes fogadtatás is ebbe az irányba mutatott. Így aztán, mivel voltaképpen nincs nagy jelentősége, én is könnyebb szívvel írom le, hogy ez az új lemez összességében azért eléggé fékezett habzású. Persze szó sincs róla, hogy gond lenne vele, elvégre ezek az arcok valószínűleg akkor is baromi jó zenét nyomnának, ha tudatosan szart szeretnének alkotni. De például a komplett Lean Into Ittel rajongóetetőre vett turné ellenére a stúdióban eszük ágában sem volt visszakanyarodni az aranykor hangzásához, és ugyanígy nagyon feledhetetlen dalokat sem hallok itt.
A Mr. Bignek minden korszakban megvolt a maga jellemző világa. Az első lemez meg a '91-es mestermű tokkal-vonóval az akkori éra jegyeit viselték magukon némi virtuóz csavarral. A Bump Ahead még ugyaninnen indult, de már kifelé tartott a hajmetálos miliőből, aztán náluk is beköszöntött a '90-es évek ködösebb, kevésbé direkt megközelítése, majd jött a Kotzen-periódus. És ezekhez hasonlóan az újjáalakulás utáni lemezeknek is van egy jellegzetes bukéja. A What If... még némileg épített a nosztalgiára, de a soron következő anyagok jammelős-bluesos-ősrockos tendenciái egyértelművé tették: Billy Sheehanék nem szeretnék aprópénzre váltani saját aranykorukat. Ez egyébként abszolút tiszteletre méltó megközelítés, de nálam – az említett visszatérő albumot leszámítva – tartósan már nem ragadtak be az újabb munkáik. Jó eséllyel a Ten is erre a sorsa jut majd.
Ha most azt hinnéd, hogy fanyalgok, tévedsz. A Jay Rustonnal rögzített, gyönyörű hangzású új Mr. Big-album ezúttal is hatalmas zenéléseket, óriási hangszerelési megoldásokat, komoly ötletcunamit rejt. Ugyanakkor hallhatóan nem agyalták túl, az egészet végig áthatja egyfajta spontán érzés, amitől teljesen természetes és magától értetődő a muzsika. Ezt a könnyen foghatóságot a továbbra is meglévő vintage jelleg is erősíti: bár akadnak a klasszikus – értsd: MTV-érás – Mr. Bigre hajazó megoldások, most is rengeteget merítenek a '70-es, sőt, néhol egyenesen a '60-as évek beates-bluesos-R&B-s muzsikáiból, és összességében inkább utóbbi irány a meghatározó. Tehát ha új Addicted To That Rusht, Daddy, Brother, Lover, Little Boyt meg Green-Tinted Sixties Mindot vársz, nem itt fogod megtalálni. Ha viszont egy összességében inkább nyugis, visszafogott, bluesos hard rock album a vágyad, jó eséllyel tetszeni-tetszegetni fog a Ten. Csodát azonban így sem szabad várni tőle.
A lemez amúgy nem árul zsákbamacskát, hiszen már a nyitó Good Luck Trying is egyértelmű blues'n'roll irányt képvisel, és ugye eleve ezt hozták ki első felvezetésként. Ezután pedig némi power-popos játékosság (I Am You), sejtelmes-akusztikus jammelés (Right Outta Here) és nem is annyira rejtett Beatles-parafrázis (Sunday Morning Kinda Girl) következik, szóval egészen az ötödikként érkező Who We Are félballadáig kell várni, hogy bekopogtasson a korai Mr. Big. Bár ezt is bluesba csomagolták, a refrén érzésvilága azért így is összekeverhetetlen. Nyomokban, főleg Eric Martin énektémái szintjén kapunk még ebből valamennyit a pilinckázós As Good As Getsben, az old school módra riffesebb Courageousben meg a legdinamikusabb Up On You-ban, de így sem ez a meghatározó csapásirány. Ezek amúgy mind erős dalok, és a nyakig bluesba merült tételek között is akadnak kimagasló pillanatok: a zseniális Paul Gilbert-szólóval megkoronázott, záró 8 Days On The Road például a lemez egyik legjobbja, pedig hivatalosan csak bónusz. De azért akadnak szürkébb tételek is. A What Were You Thinking végtelenségig elkoptatott, klisés boogie rock'n'rollját vagy a The Frame jellegtelen líráját például nehéz nem léptetni.
Az egyéni teljesítmények természetesen óriásiak, Gilbert és Sheehan végig tündököl, Nick D'Virgilio dobolása is óriási, és bár Eric ma már gyakorlatilag csak közép- és mélyebb fekvésekben mozog, dallamérzéke még a régi. Igazából nem nagyon tudok belekötni a minőségbe, meg nem is akarok – bizonyára Billyék is élvezték a lemez elkészítését. Ugyanakkor kétlem, hogy pár év múlva sokszor gondolnának vissza ezekre a dalokra. Ahogy fentebb is fogalmaztam, tét nélküli jutalomjáték ez, itt és most jó hallgatni, de azért simán lehet nélküle teljes életet élni. A plusz egy pont a zenekar életművének és az elvitathatatlan zeneiségnek szól.
Hozzászólások