Shock!

Egyszer minden jónak elérkezik a vége – van, aminek többször is. Itt van például a Mr. Big, akik ugye egyszer már feloszlottak, aztán visszatértek, majd Pat Torpey halála után, ha hivatalosan már nem oszlottak fel megint, de azért eléggé úgy tűnt, hogy mégis. Most pedig ismét visszatértek, hogy elbúcsúzzanak. Persze egy lemez még érkezik idén, utána pedig éppen meggondolhatják magukat, ha úgy hozza a sors, de a turnét kísérő nyilatkozatok, interjúk alapján azt valószínűsítem: ez itt most tényleg a legvirtuózabb hajbanda utolsó nekifutása lehet. A Barba Negrában meglepően nagy tömeg várta Eric Martint, Billy Sheehant, Paul Gilbertet és Nick D'Virgiliót.

Jared James Nichols neve és fazonja megvolt, a zenéje nem igazán, de nem kellett hozzá sok, hogy meggyőzzön, és ahogy figyeltem, a szép számmal gyülekező közönség többsége hozzám hasonlóan gyorsan levette a wisconsini születésű gitáros/énekes előadását. A főhős és két kísérője veretes, bluesos ízekkel vastagon megszórt klasszikus hard rockot játszik, amiben nyilván a nagy klasszikusok – Cream, Zeppelin, Mountain, Aerosmith, Nugent, Thin Lizzy – hatásai viszik a prímet, de az attitűd alapján simán bejöhetne annak is, aki a nevezett vonal mai leágazásait – Rival Sons, Greta Van Fleet, Dirty Honey – kultiválja. Magyarán szólva Jared barátunk egyetlen fia hangot sem játszott, ami kilógott volna a sorból mondjuk 1975-ben, viszont az előadás minden túlzás nélkül roppant meggyőző volt. Nichols fazonra is kissé egy vaskosabb, fiatal – és még épelméjű – Ted Nugentre hajaz, de a klasszikus power-trió felállás is a rockzene hőskorát idézte Dennis Holm dobossal és Baron Fox basszerrel.

Az efféle feeling-zenéknél mindig azon áll vagy bukik a vállalkozás sikere, képes-e az adott előadó tartalommal megtölteni és autentikusan megszólaltatni a fél évszázados vagy még annál is régebbi kliséket. Nichols esetében e téren nincs kérdés: gitárjátéka minden túlzás nélkül óriási (ráadásul ujjal penget), de képzett, hajlékony, kissé smirglis énekhangja is kivételesen finom és ízes, ráadásul a dalai is jók. Így elsőre, élőben kicsit persze már egybefolyt a dolog a végére, a műsor vége felé előkapott War Pigs feldolgozás meg közel olyan fantáziadús lépés, mintha mondjuk a Born To Be Wildot vagy a Smoke On The Watert vezették volna elő – ellenben ez is baromi jól szólt a kezük között. Nem vizionálok bele hosszabb távon túl sokat ebbe az egész történetbe, mert azért nem világmegváltó a dolog, és sajnos későn vagyunk már ahhoz, hogy efféle muzsikával valaki megszólítsa a szélesebb tömegeket is, de klubokban, fesztiválokon még nagyon sokáig elkaristolgathat Jared és zenekara. Nem is hiszem, hogy ennél különösebben komolyabb ambíciókat dédelgetnének, és ez így is van rendjén. Zenélni, hangulatot csinálni remekül tudnak, perfekt módon betöltötték a bemelegítő szerepet. Ráadásul tök jól is szóltak.

A Mr. Big kapcsán ellentmondásos hírek érkeztek a turné első szakaszáról. Bevallom, nem különösebben adtam hitelt az öreges, meglassult előadásmódról szóló véleményeknek, de akkor azért már én is felvontam a szemöldökömet, amikor Angliában Michele Luppi is csatlakozott a négyesfogathoz. Ráadásul az sem volt egyértelmű, hogy erre Eric Martin valamilyen időleges betegsége vagy hangjának tartós megroggyanása miatt van szükség – az itt-ott elejtett nyilatkozatok alapján utóbbi tűnt valószínűbbnek. Luppi mindenesetre menet közben eltűnt a képből, így csak a klasszikus hármasfogatot és újdonsült társukat, az elsősorban a Spock's Beardből ismert Nick D'Virgiliót köszönthettük Budapesten. Méghozzá meglepően sokan. Előzetesen végig abban a hitben éltem, hogy a bulit a Blue Stage-re lőtték be a szervezők, ehhez képest a Red Stage-en léptek fel, és szemmértékre úgy szellős kétharmadháznyira meg is telt a sátor. Vagyis az eddigi önálló magyarországi Mr. Big-bulik közül egyértelműen és messze most gyűltünk össze a legtöbben, ami helyből plusz rangot adott az eseménynek.

Mindjárt az elején tudjuk le a Barba Negra esetében kötelező köröket: mint írtam, már Jared James Nicholsék megszólalására sem lehetett panasz, és szerencsére a Mr. Big esetében sem érhette szó a ház elejét. Ha nem is FLAC minőségben, de az első fertályokon teljesen élvezhetően, jól hallhatóan szólalt meg a csapat. A logós ledfalas hátteret és a hasonlóan szimpla, elsősorban piros árnyalatokban játszó, néha zöldekkel felturbózott fényjátékot teljesen alapra vették – ebben nincs sok újdonság, ez a zenekar sosem a vizuális, hanem a zenei show-ról szólt, most sem volt ez másképp. Búcsúturnéról van szó, így a Blitzkrieg Bop intró után a kötelező Addicted To That Rushsal színpadra lépő négyesfogat ezúttal ráadásul abszolút közönségetetésre ment a programmal is: némi felhangolás után jött a komplett Lean Into It, utána pedig egy jammelésekkel tarkított levezetéssel a buli utolsó szakasza. Ha nem is nevezném ezt feltétlenül minden Mr. Big-rajongó megtestesült és végső álmának, azért abban kiegyezhetünk, hogy ilyen műsorba belekötni maximum rosszindulattal lehet...

A zenekar a szokásos derűs, szimpatikus, természetes kiállással sétált fel a deszkákra. Billy Sheehan márciusban töltötte be a 71-et, de ehhez képest gyakorlatilag teljesen úgy néz ki, mint 1989-ben vagy 1996-ban, tényleg nem értem, hogy csinálja... De ugyanígy Ericnek is épp olyan csibészes gyerekfeje van a mai napig, mint a klasszikus videóklipekben, pedig ő is túl van már a hatodik ikszen. Nick D'Virgilio pedig kicsit még fazonra is hasonlít szegény Pat Torpey-ra, és a fineszes témákat meg a vokálokat is szakasztott úgy hozta, mint elődje. Vagyis kiváló választás volt erre a zárókörre.

Nagyon nagy mozgások, rohangászások, színpadi attrakciók azért így sem voltak, Billy lecövekelt a rendezői balon, az öltönyös Paul Gilbert megvetette a lábát vele átellenben, és Martin is csak a műsor második felében kezdett el bátrabban körözni-mászkálni mindenfelé, előtte feltűnő volt, hogy inkább az éneklésre összpontosít. Nem akarom kerülgetni a forró kását, az első pillanattól fogva egyértelműnek tűnt, hogy legyenek ezek bármilyen természetűek, Ericnek tényleg komoly gondjai lehetnek, amik bőven túlmutatnak a magasabb regiszterek törvényszerű megkopásán. Képzettségének és sok évtizedes rutinjának köszönhetően vérprofin lekezelte a helyzetet, ám óriási szerencse, hogy rajta kívül még három teljes jogú énekes dolgozott a színpadon: az énektémákon és az átkötőkön is rengeteget spórolt, számos sort félbe- vagy teljesen kihagyott. Mondjuk ki, a társak segítsége és megalázóan professzionális vokálmunkája nélkül, önmagában ez így bizony nehezen lett volna vállalható. Viszont a társak segítsége és megalázóan professzionális vokálmunkája szerencsére adottság, úgyhogy összességében el tudtam engedni a témát, főleg, hogy láthatóan Eric is beleadott mindent. Egyszerűen most, valami miatt csupán ennyi telik tőle. Nem állítom, hogy különösebben zavart volna Luppi jelenléte, ha itt van, de azért összességében sokkal szimpatikusabb volt, hogy bevállalják ezeket a hiányosságokat.

Az első album halhatatlan nyitódala után mindjárt a zseniális Take Cover következett (egyetlen hírmondóként az utolsó harminc évből), majd a hasonlóan zseniális Price You Gotta Pay, hogy aztán e rövid hangulati alapozás után belecsapjanak az 1991-es lemezbe. Fullos nosztalgiatrip, persze, de a Lean Into It mai fejjel is simán a komplett hajmetál-éra egyik csúcsműve, nem mellesleg tinédzserkorom egyik oda-vissza széthallgatott alapklasszikusa, és láthatóan így volt ezzel az összegyűlt ezer-akárhányszáz néző is. Szóval ismétlem, tőlem aztán senki se várjon fanyalgást a program miatt. Főleg, hogy az album kötelező alapslágereit, így a Daddy, Brother, Lover, Little Boyt (még szép, hogy a szólóblokknál a fúrókkal), a Green-Tinted Sixties Mindot vagy a két balladát mindig is műsoron tartotta a Mr. Big, számos deep cut azonban csak szórványosan vagy egyenesen soha nem került elő a megjelenés óta élőben. Márpedig nálam a CDFF: Lucky This Time, a Never Say Never, a My Kinda Woman vagy az A Little Too Loose egy szemmel sem kisebb favoritok az említetteknél... Vagyis megvalósult álom volt őket végre koncerten is hallani. Az mondjuk kár, hogy Ericnek talán pont az über-überkedvenc Never Say Never ment a legkevésbé az este folyamán, az A Little Too Loose zsíros, súlyos, fülledt-romlott bluesos groove-jai viszont talán a komplett fellépés abszolút hangulati csúcspontját hozták nálam, már csak önmagában emiatt bőven megérte volna eljönni.

Ha már itt tartunk, a Just Take My Heart is egészen óriási volt, de ahogy Eric is említette, a To Be With You is lehet akármennyire elcsépelt örökzöld, soha nem tudták megunni. Én sem vagyok ezzel másképp – úgyszólván lehetetlen kivonni magad egy-egy ilyen óriási sláger hatása alól egy bulin, ahol körülötted mindenki torka szakadtából énekli a refrént. A Wild Worldöt dalként sokkal kevésbé kedvelem, de utóbbira is megállt ugyanez. Ezután pedig Billy, Eric és Nick szusszanhatott egy kicsit Paul gitárszólója alatt. Nem annyira vagyok koncerteken a híve a hosszas virgaorgiáknak, de Gilbertében tagadhatatlanul volt ráció, azt pedig egyenesen tanítani lehetett volna, mennyire ízlésesen építette be a gyilkos tekerések közé a The Whole World's Gonna Know, a Nothing But Love vagy a Promised Her The Moon részleteit.

Billy önálló szólóit már sokkal kevésbé szoktam élvezni élőben, ufó a faszi, nem kérdés, de – számomra – az ő önálló blokkja megint túl hosszúra és elvontra nyúlt, elég gyorsan elkalandozott közben a figyelmem, ez van. A kettő között elővezetett Colorado Bulldog – alighanem minden idők legelvetemültebb, legszilajabb Mr. Big-nótája – azért szerencsére feltöltött annyira, hogy simán felülemelkedjek ezen. A végére pedig már csak az örömzenélős finis maradt a Shy Boyjal, a 30 Days In The Hole-lal, némi hangszercserés The Olympicsszal meg egy kis The Who-val.

Összességében úgy gondolom, energiaáramlás tekintetében a 2009-es buli továbbra is überelhetetlen maradt (amikor ott színpadra robbantak, szó szerint attól tartottam, hogy le fog repülni az E-Klub teteje), de az egy körrel későbbi, 2011-es koncert szintjét most is simán hozta a zenekar, még Eric hangjának hiányosságai mellett is. Óriási zenészek, óriási dalok, nosztalgikus és egyben osztálytalálkozó-szerű hangulat – szép volt, jó volt, köszönjük. Ha tényleg befejezték, ezúttal is szép emlékeket hagynak maguk után.

Jares James Nichols további fotók