Shock!

Nem meglepő, hogy hazánkba némi fáziskéséssel érkeznek el a világot már egy ideje széltében és hosszában felforgató csapatok, így a Muse is. Az már más kérdés, hogy jó ideig én sem voltam képes megbarátkozni a zenéjükkel – illetve Matthew Bellamy nem kimondottan karcos és férfias hangjával. Aztán egyszercsak valami átkattant, és szinte éjjel-nappal Muse-t hallgattam.

Sokan úgy tartják: a meghatározó zenekarokban tökéletesen elegendő, ha csupán hárman zenélnek. A Muse esetében sincs ez másképp, és hiába tartanak még csak a negyedik stúdiólemeznél, gyakorlatilag pár év leforgása alatt átformálták az európai, és lassan már a tengerentúli alternatív és rockzenei világot.

Klasszikus sikertörténetként is aposztrofálhatnánk a formáció eddigi életútját: egy Teignmouth nevű angliai kisvárosban három unatkozó srác (a már említett Matthew Bellamy - ének, gitár, Chris Wolstenholme - basszusgitár, Dominic Howard -dob) 1997-ben zenekart alapít, majd rövid idő múlva a második EP-jükre felfigyel az angol zenei ítélőszék, a New Musical Express. Innen egyenes út vezet az első lemez (Showbiz, 1999) felvételéhez, amire persze a szaksajtó csípőből rásüti Anglia első számú exportképes alternatív csapatának, a Radioheadnek a nevét, mely kritikát a zenekar későbbi interjúikban nem szereti felvállalni, viszont a világsiker ettől kezdve megállíthatatlan.

A második album (Origin of Symmetry, 2001) már jóval kiforrottabb irányt mutat, annak ellenére, hogy Matthew itt fejleszti tökélyre a „miképp fulladozzunk hangosan minden sorkezdetnél"-típusú énektechnikát, amit később más műfajok énekesi próbálnak utánozni – vajmi kevés sikerrel. A zene tökéletes keveréke az alternatív/pop/rock/space műfajoknak, a csapat pedig immár nem tiltakozik, mikor a sajtó a Queent emlegeti a nevük mellett.

A 2003-as koncept korongon (Absolution) a világ végének eljövetelét boncolgatják, és ez az apokaliptikus hangulat sem akadályozza meg őket abban, hogy legalább 4-5 potenciális slágert ne írjanak meg. A zenei irány tovább finomodik: több az űrös és rockos téma, mellette visszanyúlnak a gyökerekhez, és a King Crimson, Pink Floyd és a U2 munkásságából emelnek át hangulati elemeket, mindemellett megszólalásban korszerűsítik (amerikanizálják) magukat.

Három évet várnak a következő stúdióalbummal, a Black Holes & Revelations az addigi legeklektikusabb alkotás tőlük, zenéjükbe nem csupán beolvasztják több ország zenei világát, hanem jóval populárisabb vizeket fodroztatnak mint korábban, ráadásul egy laza mozdulattal megalkotják a progresszív-űr-diszkózenét. Prince pl. hasonló zenét csinálna, ha még mindig igazán aktív zenei életet élne, mint a Supermassive Black Hole, de a Depeche Mode hatását is meg lehet figyelni helyenként. Bármihez hozzányúlhatnak, azt tökéletesen Muse-osra tudják formálni, ezzel elvitathatatlan érdemet szerezve arra, hogy zenekarok tömkelege utánozza és/vagy feldolgozza dalaikat.

A Muse mindezek ellenére töretlenül a saját útját járja, és annak ellenére, hogy hajmeresztő ízléssel képesek összeválogatni a ruhatárukat, ez nem gátolja meg őket abban, hogy 2000 óta borítékolhatóan zsebeljék be a különféle zenei díjakat a szigetországban. Munkásságukra a korona eddig a 2007-es dupla Wembley stadionos koncerttel ékelődik fel, mely akkora nem várt sikert hoz, hogy duplázniuk kell, így cirka 180ezer ember nézhette végig a Muse mérföldkő-jellegű fellépését.

A Black Holes lemez 2007-es újrakiadását egy bónusz DVD-vel koronázták meg, amelyen 3 hivatalos (egyébként zseniálisan jó) videó és 3 koncertfelvétel látható (amin többek között az is látható, hogy miből maradtak ki a legtöbben a tavalyi budapesti koncerten), így a hozzám hasonló későn ébredőknek tökéletes kiadvány. A készülő új lemezről azt nyilatkozták, több elektronikát rejt majd, mindemellett a szimfonikus világból is kicsípnek egy darabot, melyhez segítségül egy nagyzenekart szerződtetnek. Nem kétséges, hogy nyálcsorgatva várjuk.

Fura módon a világ pop- és rockzenei nagyágyúi és felforgatói valahogy mindig ezekből a nyápic brit kölykökből verbuválódnak, és ha nem lenne ilyen iszonyatos tömegtermelés a zenei piacon, tartok tőle, ők lehetnének az „új Queen". Vagy valami hasonló.