Shock!

Muse, azaz múzsa. Matt Bellamy az aktuális trendeknek megfelelő múzsát választ magának, legutóbb épp a synthwave vonalra ugrott rá, majd gyorsan le is. Ezúttal a rockosabb ízeket preferálta, sőt, helyenként konkrétan a metálvonalat lőtte fel céltáblának. Mindezek mellé szövegileg csak épphogy körülnézett, mi történt mostanában a világban, ami bőven adott táptalajt egyébként is konteóhívő agytekervényeinek egy lemeznyi témához, ami számomra hosszú idő óta a legizgalmasabb topikokat bontja ki – persze kellő távolságból, de nem kisujjeltartással szemlélve a szövegeket.

Már az albumot felvezető klipeket látva-hallva is hiperventillálni kezdtem, és bizakodva vártam a teljes lemezt, úgy éreztem, a korábbiaknál bevállalósabban mertek kísérletezni zenei téren. És ezzel ellent is mondok a bevezetőben leírtaknak, hiszen eddig valóban a zenei trendekre ugrottak rá (olykor kis fáziskéséssel), de most inkább visszakanyarodtak a gyökerekhez, némileg modernizált hangképpel és helyenként apró visszakacsintásokkal a kezdeti sikerlemezek irányába. Igaz, a trendet máshol mégis követik, hiszen ők is kiadtak egy NFT-tokent ezer példányban, ami mellé jár egy FLAC minőségű digitálisan dedikált hanganyag, noha szerintem ez is kábl olyan lufi, mint a bitcoin, zenerajongóknak meg bizonyára felfoghatatlanul izgalmas, hogy egy kapcsolt vásárlói listán szerepelhet a nevük. Oh, wait…

A Will Of The People a régi idők hagyományait követve csupán 37:40 hosszidejű, és nem tartalmaz felesleges sallangokat. A tíz dalt az újragondolt modern időknek megfelelően vinylre osztva A és B oldalra szedhetjük, a mérleg nyelve ilyen szempontból tökéletes egyensúlyban áll. A sound pazar, telt, erőteljes, a mélyek megtöltik a teret, nem túlgondolt a középtartomány az előtérbe tolt vagy olykor a mellérendelt gitárok ellenére, az elektronikus betétek színes, ízléses és ötletes alkalmazása, szeretettel óvó karként öleli körbe a dús hangképű számokat. Pontosan az a hangzás, ami vinylen borzongatóan gyönyörűen szól, és ezzel felírtam a beszerzendők listájára ezt a hanglemezt is.

A menetelős címadó minden ízében klasszikus Muse, a jellegzetes dallamok, ütemek gyorsan elsodornak, utána jön a szövegileg is ütős, egyébként a lemez egyik legslágeresebb szerzeménye, a Compliance, és igazából valahol szürreális, hogy ez az érzelemdús vokál a netes agyonszabályozásról szól, mindehhez zenei fricskaként a háttérben a Knight Rider is felsejlik, de azt már megfejteni sem szeretném, hogy miért. A Queen hatását most sem lehet elvitatni, annyira rájuk égett a vokáldús, jellegzetesen „kvínes” megoldások miatt, hogy ha szeretnék, sem lennének képesek levakarni magukról, ennek megfelelően a Liberation csodaszép iskolapélda minderre leheletfinom énektémáival.

A fülbemászó Won’t Stand Down a vége felé kimondottan metálos, tőlük eddig stílusidegen riffeléssel kényeztet el, mindehhez elektronikusan torzított hörgéssel (ordítással), az átlag Muse-rajongó itt fog a szívéhez kapni, én szélesen vigyorogva bólogatok, mert jó ez bizony. De ez még semmi, mert amit a Kill Or Be Killedben kapunk kicsit később (de kár, hogy itt ennyire műanyagok a dobok!), az maga a METÁL! És nemcsak a meglepően súlyosra vett, szinte death metalos riffelés a meglepő, hanem még a dobtémákkal is igyekeztek a lehető legautentikusabban a riffekhez igazítani, sőt, mondok még egyet: a gitáreffektek miatt meg a Gojira neve is be fog úszni a képbe, ha nem vagy teljesen süket. És a hörgés miatt itt is elmorzsoltam vigyorogva egy könnycseppet.

A szívfacsaró lírai, zongorás Ghosts (How Can I Move On) is tündöklő gyöngyszem, akár egy musical sikerbetétdala is lehetne. A lidérces You Make Me Feel Like It’s Halloween retro hangképe is rokonszenves, a totálisan Brian May által ihletett gitárszóló is tűpontosan a helyén van. A Verona akár a Stranger Things következő évadába is beleférne, így nem árulok el nagy meglepetést, hogy nyomokban, de maradt a synthwave-vonalból is egy rövid visszatekintés, a dal hangzása meg orgazmus a fülnek. A diszkós Euphoriában nemcsak a régi idők Muse-a, hanem Donna Summer I Feel Love-ja is felsejlik az alapokban, pontosan ilyen a kreatív újrahasznosítás. A záró We Are Fucking Fuckeddal először nehezen barátkoztam meg, de kizárólag a címe miatt, mert amúgy minden ízében telitalálat a dal, de hát egy ilyen refrént ordibálni, hogy kibaszottul rábasztunk? Persze, valamelyest igaza van bizonyos szemszögből, zeneileg pedig nem véletlenül emlegeti mindenki a Knights Of Cydoniát – hátha lecserélik a koncertek záródalát végre.

A Will Of The People pontosan az a lemez, amit szíved szerint koncerten elejétől a végéig meghallgatnál, és pontosan ezért roppantmód érdekel, melyik dal ragad bele innen az elkövetkezendő évek setlistjébe. Arra is kíváncsi vagyok, idővel mennyire fog ülepedni a lemez (nálam meg úgy általában mindenkinél), de egyelőre akármennyit hallgatom, és akármennyire akarok benne hibát találni, nem nagyon megy. Az év egyik fontos és kiemelkedő lemeze, nálam ez csont nélkül tíz pont. A Muse visszatért, a múzsa újra homlokon csókolta Bellamyékat, köszönet érte.