Shock!

A sokakat megosztó tavalyelőtti album után, ahol a csapat végleg elhagyta a hegedűt és telepakolta samplerekkel a muzsikát, a MDB rajongók joggal tartottak attól, hogy a MDB a P. Lost után elveszíti igazi jellegét. Speciel én nem akadtam ki a '98-as korongon, tetszett, de amint a The Light...-ot elkezdtem hallgatni, örömmel konstatáltam, hogy jobbak, mint valaha.

Na jó, azért a hegedűt még el bírnám viselni. Most a rongyosra hallgatás fázisában is egyre csak borzongok és borzongok amint a She is the Dark monumentális refrénje felcsendül, mely amellett, hogy csurig van mélységes fájdalommal, annyira dinamikus, hogy nem lehet nem headbangelni rá. Földöntúli az egész lemez, megjárjuk vele a mennyet és a poklot. De a poklot azért többször...

Viszonylag kevés a hörgős dal, többnyire fura vontatott hangját hallatja Aaron, és ugye azért nincs nagy hangterjedelme, ám az érzelmek széles skáláját meg tudja jeleníteni így is, mint mindig. Nincs igazán értelme kiemelni, külön elemezgetni a dalokat, nem is nagyon lehet mondjuk egy 10 perces hangulattengert visszaadni írásban. Ettől a zenétől garantáltan nem leszel vidám, hanem a tehetetlenség rémisztő érzésétől fészkelődni kezdesz a fotelben, mert úgy gondolod valami fontosat most veszítettél el, mintha ezer apró tű szurkálna a lelkedben, és nincs visszaút...

1999 egyik legszomorúbb albuma. Ha nem "a" legszomorúbb. Kötelező darab.