Shock!

Ha valaki új Soilwork lemezt szeretne, hallgassa a német Mygraint, garantáltan nem kap tőle migrént! Öööö, én kérek elnézést. Naszóval Némethonban úgy gondolták, nincs még elég egyéni ötletektől mentes csapat, ezért feltétlenül egy újabbat kell rászabadítani a világra.

A 2004-ben alakult csapat idén áprilisban már meg is jelentethette bemutatkozó albumát (hogy ez tőlünk pár kilométerrel nyugatabbra miért megy ilyen karikacsapásszerűen, itthon meg tényleg jó csapatok sorra elvéreznek, míg ilyen huszadrangúak azonnal lemezszerződést kapnak... na mindegy).

Bika, dinamikus sound (mi más, bár azért az a fajta, ami elsőre üt, de aztán érezni, hogy aránytalan meg nem szép tiszta), lendületes, riffcentrikus dalok, eszeveszett ordibálás és dallamos refrének, ahogy a Soilwork és más hasonló skandináv csapatok is művelik ezt jól. Most a Mygrain is beállt a sorba.

Nos, hiába próbálok szkeptikus lenni, egy ideig tényleg magával ragad a zene: jól rakták össze a kliséket, na! Bár az azért némelyest zavarni tud, amikor tökugyanazokat a szintihangszíneket, témákat alkalmazzák, mint ismertebb svéd kollégáik. Ami azonban a legjobban bosszant: az a megjegyezhetetlenség. Már említett északi sorstársaiknak van egy olyan trükkje, hogy a fogósság mellé még fülbemászó riffeket, refréneket gyártanak, nos, ilyesmit itt hiába kutattam, nem leltem. Viszont agresszivitás és „megmutatjukavilágnak"-attitűd akad bőven. Csakhogy ez a túléléshez kevés. Kiszámítható, a negyedik daltól unalomba hajló a Mygrain. Hozzáteszem: bika hangzás nélkül még lufibb lenne a produkció, egyelőre nagyrészt az viszi el a hátán az egészet. A hatodik nótánál (ami egész tetszett is) konkrétan azt hittem, hogy hú, ez egész pofás lezárása a lemeznek, komolyan az volt az érzésem már egy órája ezt hallgatom, aztán nem. Kellemetlen. Mindehhez a borító is kellőképp kibogozhatatlan. Ha valaki jól megcsinált (és ez tényleg ilyen „megcsinálás-ízű) klisémetalra vágyik, vesse rájuk magát, aki azonban szereti az egyéniséget, kerülje őket messzire.

Korrekten összerakott, ámde belül üres, igazi tartalom és lélek nélküli zene, és az énekes srác itt is „h"-san hajlít, fúj. Sajnos a kevés igazán érdekfeszítő pillanat épphogy a közepes (átlagos) fölé tudta csak emelni őket egy hangyabokányival.