Shock!

Áttekintve a Naglfar immár több mint két évtizedes (!) történetét, nem nehéz párhuzamot találni földijeik, a Dark Funeral szintén töretlen (ördögi) lelkesedéssel taposott ösvényével. Kristoffer Olivius és aktuális társai rögtön az első sorlemezükkel (Vittra, 1995) olyan magasra tették a lécet saját maguk és kritikusaik számára is, hogy attól a pillanattól kezdve saját kézzel festett kerítésük határain belül futják szinte ugyanazon köreiket, hol ihletettebb, hol izzadságszagú végeredménnyel, de soha ki nem lépve a már említett album vetette árnyékból. Amely árnyékban való területfoglalásért egyébként a néhai Dissection főnök, Jon Nödtveidt is teljes joggal szedhetne vámot, ha nem értelmezte volna túlzottan is szigorúan az elvhűséget néhány éve.

A Naglfar ötéves szünetet követően tér most vissza a Téras albummal, meglepő módon szinte teljes egészében az utóbbi három albumot rögzítő felállással. Egyedül a dobos posztja maradt ideiglenesen betöltetlen, így a stúdióban Dirk Verbeuren (Soilwork) segítette most ki őket. Andreas Nilsson gitáros ugyebár a kezdetek óta Olivius hű társa, és a másik bárdista, Marcus Norman is már egy évtizede húzza az igát a svéd fogatban. Rögzítsük tehát az alapállást: összeszokott, rutinos brigád készül itt visszavenni régi hírnevét, felfokozott rajongói elvárások kereszttüzében, biztató 21. századi teljesítménnyel az utóbbi három, immár a Century Media által gondozott sorlemezen. Mi ebben a helyzetben a helyes lépés? Nos, semmiképpen sem az, amit a kimondhatatlan nevű skandinávok itt most műanyagba préseltek.

Az egyetlen dicsérő jelző, amit a Térasról el tudok mondani, az a megbízható. A fanatikusabbja máris tudja, mit kell tennie (gy.k. beszerezni a hatodik Naglfar albumot is). Oliviusék talán úgy érezték, a banda újbóli képbe helyezéséhez itt és most egy definitív, esszenciális megközelítésű dalcsokorra van szükség. Lenyesegették hát mindazokat a kísérletező szándékot sejtető vadhajtásokat, melyek az utóbbi anyagaikat legalább kissé izgalmassá tudták tenni, úgyszintén visszavettek az atmoszférikus megközelítésből, helyette viszont nagyjából semmi sem érkezett, csak a zakatoló tempójú, pőre, dallamos, fekete fém. Utóbbi ráadásul olyan dohos kriptahangzásba csomagolva, ahogy újrahasznosított Dissection témákat sosem szeretnék hallani ebben az életben. És ha a fentiekből nem is következne, a pontszámomban azért benne foglaltatik a kitartásuk iránti tiszteletem is.

Nagyon úgy érzem, hogy a Téras lehet a Naglfar hattyúdala.