Shock!

A Napalm Death az a banda, amelyet mindenki mélyen a szívében hordoz, aki ír róluk, mivel senkinek sem kell bemutatni őket egy külön bekezdésben. Mindenki ismeri Shane Emburyéket, tudjuk jól, kik ők és mit csináltak eddig, akinek pedig fogalma sincs arról, mi is az a napalm halál, vagy ősi hunmagyar nevén Népalm Dít, az vagy nézze meg az Apokalipszis Most!-ot, vagy pedig hallgasson bele tizenöt lemezük bármelyikébe. A szakavatottabbak persze úgyis a méltán klasszikus halmazállapotú Scumot említenék, mint a Napalm-, illetve a teljes grind-univerzum kezdési pontját, meghatározó momentumát.

A tizenöt soralbum közé természetesen beletartozik a legújabb is, az érdekes címmel ellátott Apex Predator – Easy Meat is. A borító ezúttal talán még a szokásos Napalm Death-csomagolásnál is leleményesebb, megnyugtató is a tudat, hogy Mark Greenwayék még mindig fontosnak tartják a cséphadarás mellett a komoly témák boncolgatását. Tehát aki inkább tőből lerágja a saját karját, mintsem valós problémákkal, akár politikával foglalkozó zenét hallgasson, az kezdheti is keresgélni a hónaljánál a lágy részeket, mert a friss Napalm megint belemondja a tutit a képmutató világ arcába, méghozzá a tőlük megszokott könyörtelenséggel.

A csapattól korábban sem volt idegen a zenei kísérletezgetés, a legutóbbi Utilitarianen például szaxofonhoz nyúltak. A szemöldöktáncoltató megoldások helyett a banda most inkább leróni látszik tiszteletét az apokalipszis olyan korai megéneklői előtt, mint a Grotus, a Godflesh vagy a Killing Joke. Nem ötletek lenyúlására kell gondolni, hisz azért itt mégsem egy csapat kölyökről van szó, inkább stílusvilágban, hangulatban értendő a dolog. Vegyük csak a nyitó címadót, ami egyfajta intró, de mégis felfogható teljes értékű dalként is. Indusztriális jellegű, végletekig torzított, ütősökre és világvégi kántálásra épülő furcsa darab ez, és ha nem lenne Greenway hangja ezer közül is felismerhető, bizony aligha mondtam volna meg, hogy Napalmot hallgatok.

A magán az utolsó emberek porait viselő dalok között kiemelkedik a Dear Slum Lord, amely jellegében egy lassú folyású darab, Mitch Harris témái tán még soha nem közvetítettek ennyire sötét és nyomasztó érzéseket. A dal egyébként az egész lemez fókuszpontjának is tekinthető, ugyanis arról a 2013-as bangladesi tragédiáról regél, amelyben egy elhanyagolt állapotú ruhagyár összeomlásában több mint ezren vesztették életüket, főként nagy cégeknek fillérekért dolgozó munkások. Barney elmondása szerint épp ez az eset szolgált az album megírásához katalizátorként, amely végül a csapattól megszokott, az egész lemezen átívelő kapitalizmus-ellenes üzenetekbe torkollt.

Az Apex a néhány zenei érdekességtől eltekintve hemzseg a megszokottan kellemes aprításoktól és agresszív fröcsögéstől. Olyan pusztító másfél percet például kevesen képesek összerittyenteni a színtéren mozgó bandák közül, mint a Smash A Single Digit, de aranyos címével igazi death/grind őrület a Metaphorically Screw You a maga atombunkert is lebontó betonozásaival. A csapat zenéje az évek során finoman ugyan, de némileg változott: a grindcore mellett lassanként egyéb elemek, hatások is egyre komolyabb teret nyertek a Napalm Death zenei világában. Az új lemezen ezekből is kapunk ízelítőt. Punk vagy hardcore? Ott a Bloodless Coup a maga kapkodós tempójával és nyers dühével. Death a grindban? Fülelj bele a Stunt Your Growth-ba vagy a One Eyedba. Posztrockos diszharmónia? Arra meg ott a Stubborn Stains.

Az új Napalm Death tehát a megszokott minőséget hozza, vagyis nincs rajta semmi eget rengető újítás, totális zenei pálfordulás, csak az elvárható extrém muzsika, de abból a jobb fajta. A hangzás lehetne összefogottabb és kevésbé kásás, de ezt leszámítva a zenekar friss alkotása is bizonyítja, hogy a britek még mindig értenek a társadalomkritikával megfűszerezett daráláshoz. Ami a fránya pontozást illeti, a nyolcas és kilences között tétováztam, mivel a mai mezőnyben az Apex nyugodtan nevezhető erős lemeznek, ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy a mai zenei világ egyre fokozódó silányulását látva ez bármit is jelent. De talán épp emiatt kell értékelnünk azt a kevés igazán jót is, amit a mosléktenger nagyritkán partra vet.