Shock!

Bár a Narnia egy ideje már belépett az ún. soklemezes bandák táborába, még mindig tud meglepetéssel szolgálni. Legutóbbi lemezükön a finom progosodás volt újdonság, most pedig súlyosabbak mint valaha. Nem mintha eddig is jellemző lett volna rájuk a zenei „buziskodás", de azért a klasszikus Rainbow-Malmsteen vonalról nem rögtön a zúzás jut az ember eszébe.

A másik meglepetés Christian Rivel távozása: én eddig abban a hitben voltam, hogy a Narniában Christian a góré, és ezen meggyőződésemen az első pár felületes hallgatás sem változtatott, annyira hasonló tónusban énekel az új arc, German Pascual. Persze odafigyelve már feltűnik, hogy más karakter, de a jellegzetes énekdallamok hozzá is legalább olyan jól passzolnak, mint korábbi tolmácsolójukhoz – nem ismerem ugyan a Mind' Eye zenekart, ahonnan a jó German érkezett, de ha úgy adódik, feltétlen belehallgatok majd munkásságukba, mert a srác itteni teljesítménye igen meggyőző.

A legutóbbi lemezismertetőben azt találgattam, vajon Carljohan Grimmark gitáros Rob Rock mellett borult ennyire bele a súlyos riffekbe. Ugyanis ezt a lemezt egy olyan témával nyitja a csapat, ami a dupla R bármelyik anyagán is megállta volna a helyét, sőt, még egy kis tikatika is szorult bele, amit szerintem még Robnál sem hallottam sose. A második tételben (When The Stars Are Falling) lazulunk kicsit, ez már egy zsánernóta dallamos metalból, persze a súlyos riffeket sem nélkülözve, olyan refrénnel, amit egy hallgatás után sem felejtünk el – jó lenne ilyeneket hallani a majdani újra jornos Masterplan lemezen is. Ahogy haladunk végig, nagyjából ez a kettősség jellemzi az 42 perces albumot, bár a címadó tételtől (illetve a nóta címében itt Curse, nem Course van) viszont még így is hátrahőköltem – ez konkrétan egy power-thrash tétel, amire bármilyen bekeményedés ellenére sem számítottam volna. Vagy ott van az Armageddon, ahol prog-power húrokat pendítenek meg a srácok. Egyaránt óriásiak!

Persze a Narnia muzsikája sokkal inkább szól a nagyívű, svédes dallamokról, de ezek soha ilyen jó arányban nem voltak a zúzással, mint most. Egyedül a mostanra már baromi unalmas skandináv (dob)sound nem tetszik különösebben, amit a Nightwishen keresztül a Stratón át a Masterplanig egy rakás banda használ (maga a Narnia is egy ideje) és ezért eléggé elcsépeltnek hat. Valami természetesebb megszólalás sokkal jobbat tenne a doboknak, szerencsére a gitárok kellően horzsolnak, adott esetben a mélyrehangolt héthúrosok is. Ezt leszámítva ezúttal sem tudok belekötni a lemezbe – a Course Of A Generation vitathatatlanul 2009 egyik dallamos metal remekműve.