Shock!

Kíváncsi lennék, vajon a Narnia film révén szerzett-e a svéd csapat új rajongókat. Nem lepődnék meg, ha így lenne, végül is immár majdnem 10 éve nyomják a Rainbow / Dio / Malmsteen / régi Europe- vonal tökéletes ötvözeteként aposztrofálható, keresztény szellemiségű dallamos metaljukat, zenekari koncepciójuk pedig jócskán merít a Narnia mesevilágából.

Tehát ha valaki mondjuk a film megtekintése után nyakába vette a világhálót, előbb-utóbb biztos belebotlott a bandába is, ha máshogy nem, véletlenül. Mert az ugye nem kétséges, hogy Narniáék megérdemelnének egy kis extra sikert – amennyire ugyanis látom, heavy metal körökben is inkább afféle undergound megbecsülést sikerült kivívniuk, pedig képességeik alapján jóval többre lennének érdemesek. A fiataloknak valószínűleg túl old school, túl virgázós a zene, de nyilván a keresztény szövegvilág is sokakat elriaszt. A főnök-énekes Christian Rivel azonban sose fog változtani a szellemiségen, hiszen 777 másik projektjében is ugyanezek a gondolatok köszönnek általában vissza – akit zavar a papolás, javaslom, próbálja meg a társadalomkritikus felét nézni a Narnia szövegeinek. A zene ugyanis (még mindig) nagyon-nagyon jó!

Az első meglepetés az új album kapcsán a meglepően ütős, brutálisan megdörrenő hangzás volt, a második pedig a prog metal elemek felbukkanása. Néha meg kimondottan olyan érzése van az embernek, mintha a klasszikus Stratovarius soundot hallaná viszont egy agresszívebb köntösben (People Of The Bloodred Cross, Show All The World). Szóval van újdonság bőven! A besúlyosodásért talán a tavalyi Rob Rock lemez a felelős, ahol ugye Carljohan Grimmark is gitározott; de hogy arra mi vitte rá a srácokat, hogy a címadó tételt konkrétan prog powernek írják meg, az tényleg rejtély! Javasolni tudnám ennek az iránynak a további követését, mert ez a dal bizony önmagában megér egy tízest: tördelt tempó, horzsoló riffelés, bűvészkedés a cineken, keleties dallamok a szólókban és fantasztikus refrén – ettől a nótától rögtön elszállt a vitriol a tollamból!

A Strato iménti emlegetésétől pedig senkinek nem kell megijedni, alapvetően nagyon harapós metalról van itt szó; mindenesetre azoknak biztos tetszenének ezek a stratós részek, akik mind az Elements lemezekben, mind Tolkkiék tavalyi, modernre sikeredett művében csalódtak. Az is biztos, hogy a Narnia tagsága tudását tekintve minden kritikán felül áll: Carljohan Grimmarkot nem lehet eleget dicsérni, szólói élményszámba mennek (ráadásul ezúttal megfelelő kolléga hiányában a billentyűsöket is ő kezeli, nem is akárhogyan!); Christian dallamai sem koptak meg, azt pedig különösen szeretem, amikor kicsit rekesztősebbre veszi a figurát (sajnos ritkán teszi, pl. Another World). Andreas Johansson dobos fifikás játékát is egyre inkább megkedveli az ember, ahogy egyre többet hallgatja a lemezt.

Nem tudom, hogy manapság is születnek-e ún. metal klasszikusok, legyen szó akár zenekarokról, akár lemezekről; de nem látom okát annak, miért is ne tenném fel szívesen a Narnia egyik-másik lemezét akár 15-20 év múlva is. A 2006-os év követelményeit tekintve mindenesetre az Enter The Gate egy maximális teljesítmény tradicionális metalban, úgy általában pedig egyszerűen a Narnia eddigi legjobb lemeze – mivel a legutóbbi albumot, a Great Fallt tizessel jutalmaztam, most sem járhatok el másként.