Shock!

Alanyi jogon a Perihelion a harmadik Neochrome sorlemez volna, a látszólag jelentéktelen betűcsere a zenekar nevében azonban sokkal komolyabb stílusváltást takar, mint az sejthető. A frontember Mányák Péter távozását követően a gitáros Vasvári Gyula tökéletesen saját képére formálta a zenekar arculatát, ilyen értelemben ez itt sokkal inkább a Neokhrome debütáló anyaga, mint a Neochrome bármiféle folytatása. Ez a Neokhrome pedig vegytiszta, dallamos black metalt játszik.

A billentyűs hangszereken felül a vokális feladatokat is magára vállaló Gyulára hallhatóan nem múló hatással volt a stílus ezredfordulós virágkorának szinte valamennyi nagy zenekara (kiemelten a norvég vonal), ezekből a hatásokból pedig különösebb nehézség nélkül levezethető az itt hallható mix – a végeredmény szerencsére egyértelműen túlmutat a járt utakon. Dühöngő kreativitásról, remek stílus- és dallamérzékről mesélnek ezek a csillagközi témák, melyek kimondottan hallgattatják magukat, mindamellett mentesek bármiféle bazári hangulattól. Az erős dalokat ráadásul döbbenetesen izmos énekteljesítmény adja el a károgás és a dallamos vokál frontján egyaránt. Az összhatás kellemesen sötét, de csak éppen annyira, amennyire a csillagok közötti tér is az. A szövegvilág (a Hjules kreálta artworkkel együtt) az éteri koncepcióhoz alkalmazkodó absztrakt, tágan értelmezhető munka, és ahogyan az album egészére is jellemző, a kliséket ügyesen, stílusosan kerüli el.

Zavart mindössze két dolog teremt az erőben. Az egyik ezek közül az el nem múló érzésem a lemezt hallgatva, hogy a különböző időpontokban világra segített ötletek összetapasztásával kialakított – egyenként kivétel nélkül „slágergyanús" – témák nem adnak egyértelmű, jól kivehető arcot a zenekarnak. A Periheliont ezért szívesebben tekintem egy átmeneti korszak dokumentációjának, amit egyelőre kevésbé az egyes dalok, inkább a feeling miatt fogok sokat hallgatni. Komoly hiányérzetem van továbbá a hangzásképpel kapcsolatban: egészen egyszerűen sosem szerettem, ha efféle közegben nyomozni kell a gitárt, Gyula fő hangszerét, melyen a főnök ráadásul a megszokottan izgalmas dolgait hozza. Katonka Barna teljesítménye a dobok mögött kétségtelenül imponáló, de felülreprezentáltsága a billentyűs hangszerekkel egyetemben ezen a helyen indokolatlan. A basszusgitárban rejlő potenciál az előbbiek mögött pedig sajnos teljesen rejtve marad.

Ha számodra a Sear Bliss kolosszális tavalyi alkotásával túlságosan eltávolodott saját múltjától, a Neokhrome már ma Neked muzsikál. A magam részéről a máris készülőben lévő negyedik/második albumtól várom azt, hogy letisztultságában kiegyenesítse a bennem ma még meglévő kérdőjeleket. Komótos tempója ellenére a zenekar máris a közeljövő legmarkánsabb hangú hazai ígérete dallamos feketefém fronton, őszinte, egyéni hanggal egy széttáncolt porondon.