Shock!

A nagy kedvencek és abszolút alapbandák mellett létezik számomra egy olyan kategória is, amelyet a legjobban a „jó kis csapat" megnevezéssel tudnék illetni. Ezeket a zenekarokat bárhol, bármikor szívesen hallgatom lemezen, megnézem élőben, de a fanatizmusig általában nem jutok el – így hát Nocturnal Rites-ilag is foghíjas a gyűjtemény, illetve ami meg is van, nincs széthallgatva.

Persze abszolút képben vagyok velük kapcsolatban, tudom, hogy ők „az" a svéd banda, amely már akkor „áttért" deathről klasszikus metalra, amikor a Hammerfall még egy pajzán gondolat sem volt kedvenc Kiszegecselt Botsáskánk buksijában. Tudom, hogy alapvetően két korszakra osztható a banda munkássága: a full true metal érára (három album 1995-99 között), majd az azt követő, mai napig tartó modernebb, poweresebb muzsikával FÉMjelzett évekre. Az első időszak lezárásának tekinthető Sacred Talisman lemezt abszolút kiemelkedőnek tartom, de bevallom, sokkal jobban megtetszett a banda, amikor Jonny Lindquist énekes belépésekor súlyosabb megszólalású, komorabb hangvételű muzsikára nyergeltek át. Jonny hangja eleve karcosabb (és jobb is), mint elődjéé, Anders Zackrissoné, tehát nyilván ez is közrejátszott a stílusváltásnál, meg hát nyilván a 2000 táján csúcsosodó true metal őrület sem volt a fiúk ínyére. És mivel mindig is inkább a másodvonalban mozgolódtak, a régi vonal megőrzése esetén az isten sem mentette volna meg őket attól, hogy csak a Hammerfall farvizén akarják meglovagolni a hullámot. Ilyenkor általában a maroknyi fanatikuson kívül senkit sem érdekel a klasszikus tyúk-tojás összefüggés...

Én persze, bár mint említettem, nem vagyok diehard nokturnista, elismerem a srácok érdemeit és maximálisan támogatom törekvéseiket. Miért is tennék mást, hiszen remek dalaik vannak, hitelesen és felettébb jó ízléssel, szívvel-lélekkel telítve adják elő őket. Mindennek tetejébe élőben is királyok – a két évvel ezelőtti Gamma Ray bulin erről bárki meggyőződhetett. 10+1 végtelenül fogós, jó értelemben vett metal sláger sorakozik egymás után, amelyek bárkinek napját megédesíthetik, ha csak kicsit is szereti a heavy metalt. Legyél bár Hammerfall, Nightwish, Masterplan, netán Edguy rajongó; érkezz akár a power metal felől, az 8th Sin dalai széles vigyort varázsolnak majd az arcodra. A marcona riffek szigorát olyan verze- és refréndallamokkal finomítja a csapat, hogy elsőre fel sem tűnik, milyen rafinált szólókat rakott Nils Norberg gitáros a nótákba (pl. Not Like You, Strong Enough). És bár jó ideje nincs billentyűs a NR soraiban, a diszkrét szintiszőnyegek azért megmaradtak, sőt, némi, tényleg rendkívül ízlésesen itt-ott elhelyezett sampler is színesíti az élvezetes hangzást, amely afféle középutas sound: sem nem túlságosan kultikus, sem nem értelmetlenül 21. századi gigabrutál arcleszaggatás – megint olyan kulturált, ízléses az egész. Mértéktartó a csapat, na.

Minden szám remek a maga nemében, tetszik mindegyik, a nyitás és a zárás pedig különösen erősre sikeredett: a Call Out To The World rendkívül lendületesen indítja a lemezt, a tulajdonképpeni utolsó dalból, a himnikusan monumentális Pain & Pleasure-ből kibontakozó (illetve hát nem bontakozik ki, mert attól teljesen különáll) instrumentális levezető, a Fools Paradise pedig egyenesen élményszámba megy – én ezt a rövidke témát jobban kifejtettem volna Nils helyében. A kettő között pedig van minden, amit egy dallamos power metalt kedvelő hallgató csak kívánhat – változatos, fogós dalok tele ötlettel és élettel. Mondjuk az énekesnőzés úgy látszik, már járványként terjed az európai power bandáknál az utóbbi 1-2 évben (ld. még: Brainstorm, Firewind és most a Primal Fear is), mert NR-ék sem tudták kihagyni a duettet egy angyali hangú leányzóval. Mondjuk egy zongorás lírainál azért ez még megbocsátható – és tulajdonképpen valóban kellemes színfolt ez a hangulatos dal a zúzdák között.

Sokat vacilláltam, milyen pontszámot kapjon a Nyolcadik Bűn, de végső soron az objektivitás győzött – egy 8-as mindenképpen tükrözi értékeit és azt is alátámasztja, amit a cikk elején fejtegettem. Nem mellesleg pedig, ilyen lemezcímmel ez így stílszerű és ízléses – csak hogy a banda értékrendjéhez is igazodjak...