Shock!

Érdekes látni, ahogy a – nekem mindig is mondvacsináltnak tűnő – djent műfaj (alműfaj?, stílusirányzat?, múló hóbort?) alig néhány év alatt a saját dugájába dől: vezető zenekarai egyre vehemensebben rugdossák a saját maguk köré épített doboz falait, a Meshuggah különösebben nem foglalkozik az egész jelenséggel (de miért is tenné?), követő pedig mind kevesebb akad. Hogy mást ne mondjak, a Periphery idei lemezpárosán például tökéletesen bemutatta, hogy miként kell elmenni a lehetőségek határáig: a stílus igencsak szűk keretein belül minden korábbinál szerteágazóbb és sokszínűbb dalfüzért hoztak össze... ...ugyanakkor egy ilyen tömény és a normál hallgató számára meglehetősen kevés kapaszkodót nyújtó muzsikából nyolcvan perc szó szerint emészthetetlen és feldolgozhatatlan mennyiség. Emiatt aztán mind a mai napig képtelen voltam egyhuzamban végighallgatni a Juggernaut: Alpha/Omegát, és – teljesen őszintén – már soha nem is akarom.

Mindezt csak azért véstem ide, mert kíváncsi voltam, hogy Magyarország túlzás nélkül elsőszámú djent zenekara (mondjuk túl sokat nem is tudnék felsorolni, annyi szent), az Omega Diatribe, hogyan oldja meg azt a problémát, hogy szép és jó ez a széttördelt, irtózatosan mélyre hangolt zenecsoda, de hosszú távon könnyen unalmassá válhat. Szerencsére a Hájer Gergő vezette budapesti brigád is úgy gondolta, hogy hiába van mögöttük mindösszesen egyetlen nagylemez, talán már most itt van az ideje megvariálni a játékot, így aztán erre a hatszámos EP-re már nem is nagyon lehet ráaggatni azt a hülye d-betűs stílusmegjelölést, sokkal inkább találó a srácok által is használt poliritmikus groove metal kitétel. Hozzátéve, hogy minden dallam, változatosság, befogadhatóság iránti törekvés ellenére ez még mindig irtózatosan sűrű és tömény zene, ami továbbra is majdnem mindent a ritmusok elvitathatatlan uralmának rendel alá. De ezzel gond egy szál se, olyannyira nem, hogy – bár a debütáló Iapetust is szerettem – ez az anyag jobban tetszik elődjénél.

Okos szerkesztési elvet követve, a leginkább Meshuggah-örökséget ápoló darabok a lemez elejére kerültek, mind a Subsequent Phase, mind pedig az Extrinsic dühös, ultraagresszív tételek, amelyek kérlelhetetlenül betonoznak, leszegett fejjel nyomulunk előre, miközben pillanatnyi levegőhöz jutás sem adatik. Komáromi Gergely acsarkodása továbbra is a Kidman-iskolát követi, de – adjuk meg, ami jár – már itt is változatosabb szövegmondással próbálkozik, mint az első lemezen. Maradt a sci-fi koncepció is (ez már ugyanolyan védjegyük, mint a Hájer Geri/Császár Attila gitárpáros sziklaszilárd riffelése), a főszerepben pedig – természetesen – továbbra is a dobok állnak. A dobok, amiket ezúttal nem kisebb név szállított, mint a számtalan zenekarból (Misery Index, Six Feet Under, Chimaira, Daath) ismert Kevin Talley, helyenként tán megtriggerelve ugyan, ám elementáris erővel és brutalitással.

A hármas Hydrozoan Periods alatt kezdtem érezni, hogy kezd érdekesebbé válni a műsor, szerkezetileg ez is beleillik ugyan a sorba, ám végre jobban hallatszik Szathmáry Ákos bőgője, már pedig őt már az első lemezen is élmény volt fülelni. A legjobb darab azonban vitán felül a címadó, ahol szerencsére visszább vesznek az eszement kétlábdobos csépelésből, és a középtempós (!) szerzemény emiatt a legsúlyosabbnak is tűnik itt, az anyag közepén, pláne, hogy énekfronton is ez lett a legváltozatosabb. A nagy meglepetés aztán a következő The Quantum, ami egy finom hangulatú, tőlük totálisan visszafogott kis tétel, így aztán Komáromi Úr nem is ereszti ki gyerekriogató orgánumát, pusztán a pszichedelikus gombák nagy barátjának, Terence McKennának a hangját hallhatjuk, amint elmondja gondolatait a sámánizmusról és az észlelt világon túli dolgokról, miközben egy pihentető utazáson veszünk részt, a gitárok és Gergő effektjei által körbeölelve. A végére maradt még az Iapetusról már ismert (és onnan az egyik legjobb) Unshadowed Days felhizlalt, kifacsart és megnyújtott remixe, ami visszaránt minket az extrém groove világba.

Kifejezetten esztétikus kiállítású, koncepcionális egybegyúrt, egészen jól szóló (bár szerintem az Iapetus még ennél is gyomrozóbban dörgött) EP-t kaptunk az azóta Kiss Tamás személyében új dobosára lelt ötöstől, ami ráadásul pontosan olyan hosszú, amilyennek egy ilyen anyagnak lennie kell (nincs félórás). Ha kicsit is érdekelnek a friss, agresszív és extrém zenék, nyugodtan tegyél velük egy próbát, különösen élőben, ahol bizony röhögve tépik le az ember fejét!