A P. Boxról nem valami könnyű írni, hiszen ez a fránya szövegszerkesztő állandóan átjavítgatja a szóvégi x-eket "ksz"-szé, úgyhogy előre is elnézést kérek mind a zenekartól, mind az olvasóktól, ha néhány önkényesen átjavítódott változat véletlenül úgy marad. De akár így, akár úgy írjuk, mindenképpen egy óriás bandáról van szó, a hazai hard rock egyik legnagyobb és mai napig egyik leghitelesebb képviselőjéről.
Cserháti Pityi, a Box főnöke (magyar Jon Lordként is emlegetjük ugyebár, mind a külső hasonlóság, mind a mennydörgő Hammond miatt) egyike azon kevés ős-rockzenészeinknek, akik semmiféle módon nem kompromittálták magukat a jóérzésű rajongók szemében. Pityi mesterrel kapcsolatban nem tudok semmiféle dáridózásról, kínos politikai szerepvállalásról, szánalmas médiabeli megnyilvánulásokról, különféle botrányokról, alkoholgőzös színpadi és egyéb "csúcsteljesítményekről". Öreg bajszos barátunk ellenben létrehozott egy saját stúdiót és egész addig szöszmörgött a keverőpultnál, amíg kedve nem szottyant egy kis nosztalgiázásra - így született meg újra a P. Box, igaz, teljesen új gárdával. A fiatal zenészek olyan lendülettel hozták legjobb formájukat, hogy a "nosztalgiázás" kifejezés ma már egyenesen sértő a bandára nézve: a szenzációsan jó Reményre Ítélve lemez és a frenetikus koncertek egy gyilkos bandát mutattak és mutatnak. Ennek megfelelően itt volt az ideje egy koncertlemeznek, hogy a sajnos még mindig fehér hollónál is ritkább pesti koncertek helyett legalább CD-n döngethessük a régi és új keletű Box klasszikusokat.
Sajnos azonban ezzel a lemezzel mindent lehet, csak nem döngetni. Ugyanis még extra hangerőre tekerve is sápadtan, halkan szól. Mivel 2002-ben magam is láttam a rögzített Hammer Színpados koncert elejét (a Savatage után hullafáradtan nem volt már erőnk végignézni), már eleve tartottam attól, hogy nem fog jól szólni a lemez, ugyanis ott és akkor valóban nem volt a toppon a hangzás. De debaj, gondoltam, majd megügyeskedik a stúdióban, ráraknak egy kis kakaót; vagy egész egyszerűen csak az emlékeim csaltak meg és valójában állatul megdörrent a cucc a Szigeten, és akkor majd leszedi a fejemet az anyag. De nem szedi le...
A Reményre Ítélve leszedte és leszedte a 2003-as tavaszi Wigwamos, az idei Europe előtti koncert, de ha ezt a Vágtass Velünk című kiadványt szánták arra, hogy a P. Box élő erejét dokumentálja, akkor a kísérlet csúfosan megbukott. Világos, hogy kozmetikázás nélküli felvétel közreadása volt a cél, ez a része teljesen rendben is van: a zenészek zseniálisan játszanak (ahogy szoktak), Kori mester éneke is abszolút a helyén van (nagyon állat a sikoly a Halálkatlan végén pl.), a dalokról sem szükséges bármilyen külön értekezést írni (a magyar rockzene legnagyobb pillanatai), de a lemez megszólalása olyan vértelen, erőtlen, hogy csak erős elfogultsággal hallgatva élvezhető. Egy koncertalbumtól általában azt várja az ember, hogy elindítva a lejátszót berobbanjon a banda és kíméletlenül beledöngölje a hallgatót a nappali padlójába - ennek érdekében legalább felhangosíthatták volna a felvételt vagy jobban odarakhatták volna kicsit a mélyeket és máris előrébb lennénk. Ebben a formájában viszont csak egy amolyan "official bootleg"-ként értelmezhető ez az anyag, amelyet simán állva hagy az a 82-es Start lemez, amelyen a Box az Eddával és a Karthagóval osztozott a játékidőn. Ne is vegyük elő a régi bakelitlemezt, mert csak még elszomorítóbb lesz, amit itt hallunk. Annak fényében pedig különösen, hogy a mostani felállás százszor erősebb, mint az akkori, még ki sem alakult társulat. Még a végére pakolt négy jól ismert nóta angol nyelvű változata (Soha Nem Elég, Fantomlány, Ómen - hogy maradhatott ki a koncertprogramból???, Hódítás) menti meg leginkább a helyzetet, bár ezt az angolul éneklést nem nagyon erőltetném, mert kissé "hunglish" a kiejtés. Érdekességnek elmegy, de a Box maradjon csak magyar banda.
Sajnos a borító is rendkívül igénytelen és az, hogy olyan hibát nem vesz senki észre a nyomdába küldés előtt, hogy a Soha Nem Elég angol verziója Never Enought címen szerepel, nem azt sugallja, hogy bárkit is érdekelne ennek a lemeznek a sikere. Esszük, nem esszük, nincs más. Mindezek után meg már tényleg nem az a legnagyobb probléma, hogy Kalapács mester teljesítményétől sem vágja éppen hanyatt magát az ember a Zöld, A Bíbor És A Fekete alatt (vendégként ugrott be amúgy pár sor erejéig).
Nagyon sokat vártam ettől a lemeztől, talán túl sokat is, és hát végülis egy óriásit csalódtam. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem vagyok baromi kíváncsi a DVD-változatra és hogy nem rimánkodom továbbra is több koncertért (én már azt sem bánom, ha nem Pesten, de legalább a környéken...), na meg hogy nem tartom a jövőre várható Pangea lemezt 2005 legnagyobb magyar reménységének, mert DE! Ezt tessék figyelembe venni és nem a fenti keserű gondolatokat...
