Shock!

Tekintve, hogy a Farkasok völgye – Kárpát-medence jó öt évvel az azt megelőző Mobileum után jelent meg, és azóta is folyamatosan érkeznek a retrospektív kiadványok a fáradhatatlan Schuster Lóránt által meghatározott precíz ütemterv szerint, valószínűleg egyik Mobil-szimpatizáns sem gondolta volna, hogy alig több mint két évvel később új lemezt foghat kézbe, illetve indíthat el valamelyik médiafelületen vagy -lejátszón. Persze az is igaz, hogy az élőben is igen aktív banda koncerteken azért csorgatta az új dalokat, tehát annyira mégsem volt nagy a meglepetés – inkább csak az volt szokatlan, hogy különösebb felhajtás nélkül, egyszer csak itt volt a teljes anyag. Más kérdés, hogy a Csoda történt a mai világban sokkal inkább tekinthető EP-nek hét nótájával és 32 percével, ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a – Mobil klasszikus korszakának is számító – hőskorban ez volt a normál lemezhossz. Meg kell mondjam, én is egyre inkább (újra) díjazom, ha egy zenekar 2017-ben is tud és mer röviden, lényegretörően fogalmazni.

Noha mostanában gyakran kerülnek elő régi kedvencek nálam, részben ezen ok miatt is, távolról sem lettem a régenmindenjobbvolt-mantra szószólója, egyszerűen csak jól esik olyan új albumokat hallgatni, amelyek rövidek. Igaz ez az új Acceptre, a Night Demonra, Rex sem vitte túlzásba a játékidőt, hogy csak az elmúlt hetek számomra érdekes terméséből szemezgessek; dicséretes tehát, hogy a P. Mobil sem erőlteti azt, amit nem érdemes. Pláne, hogy nem mindegyik dal kiugróan erős ezúttal, de persze ez a véleményem hosszútávon még változhat.

Mivel a jelenlegi felállás gyakorlatilag sziklaszilárd hosszú évek óta, stabilan a Schuster-Sárvári tengely mellé bebetonozva (Baranyi Lacika lassan egy évtizede énekel a bandában, Tarnai Dániel és Szebelédi Zsolt ritmusszekciója is itt van nyolc éve, de a legutoljára leigazolt Szabó Péter billentyűs is már négy éve tag), az újkori hangzás ma már markáns és jellegzetes úgy élőben, mint stúdiófelvételen. Szögezzük le rögtön az elején: a megszólalás a lemez egyik nagy erőssége, egyszerre természetes és old school, egyben erőteljes és mai – külön tetszik, hogy a basszus végig tisztán hallható, és mindez nem megy az arányok rovására. A gitárok harapósak, de nem agresszívek (hiszen tudjuk, bármilyen súlyosan szólalt is meg akármikor a Mobil, Lóri sose akart túlságosan a heavy metal felé orientálódni), a billentyű hangsúlyos, de nem domináns. Kimondottan élvezetes a hangzás miatt fülessel hallgatni az anyagot. Megkockáztatom, a hangszerelés is dúsabb, gazdagabb, mint korábban bármikor – leszámítva persze a szimfonikus dolgokat. Nem rémlik például, hogy hallottam volna a Mobiltól olyasmit, mint a Mivel szeretnél, ez a hangulatos bluesolás baromi jól áll nekik, az akusztikus felhangú refrén talán a legerősebb a lemezen, az ízes gitárszóló pedig hab a tortán. Nagy kár, hogy Vili bátyánknak a többi számban nem nagyon volt lehetősége kibontakozni „gitárszólóilag", mert mindig is bírtam a stílusát – szerencsére a jóféle riffekkel nem spórol. Szintén különleges színfolt a Ne féljetek, nem megyünk haza, ami egy full southern témából bontakozik ki, itt érhető tetten Lóri egyik fiatal kedvence, a Black Stone Cherry indirekt hatása.

A monumentálisabb, líraibb vonalat erősíti a címadó is, a maradék négy tétel pedig főleg a súlyosabb irány felé kacsintgat, ezek közül a Láncos körhinta nyerte el kevésbé a tetszésemet, és talán a Hógolyó nem annyira ütős, itt viszont kimondottan tetszik a szövegi csavar a végén. Úgy általában a szövegekről nem érdemes egy P. Mobil lemez kapcsán külön kitérni: aki ismeri és szereti a bandát, ismeri Lóri stílusát is, ő az a fajta fűzfapoéta (értse mindenki jól!), aki bizonyos dolgokat-sorokat-gondolatokat nagyon jól eltalál, máskor meg ki-ki ízlése szerint fogja a fejét egyik-másik mondattól, ahogy erről az önéletrajza kapcsán bárki meggyőződhetett. A lényeg úgyis a zene marad, az pedig rendben van minden tekintetben, még akkor is, ha nem feltétlenül hasonlítanám az újkori Deep Purple-hez a mai Mobilt, ahogy azt más kollégánál korábban már olvastam korábban. Ha viszont a közmegegyezéses Mobil-klasszikusok mellé teszem ezt a lemezt, abszolút megáll mellettük – más, de mégis ugyanaz.