Kanyarban az új lemez, de a tavalyi 5 dalt és egy átkötő bohóckodást tartalmazó EP-ről is érdemes még szót ejteni, a Pain of Salvation esetében főleg, akik mindig képesek meghökkenteni a rajongókat. Ez most sem történt másképp. Nem tudom, hogy ez a néhány dal mennyiben felvezető az idei anyaghoz vagy csak épp kedvük volt kiadni ezt a néhány már elkészült szerzeményt.
Már a hangzás meglepő: nyers, totálisan élő, gyakorlatilag úgy szól, mintha a szobádban zenélnének, semmi felesleges cicoma és cafrang, csupán a minden ízében lüktető zene az, ami elvarázsol.
A címadó Linoleum ugyan tagadhatatlanul POS-os, de most totálisan a hetvenes évek hangulatát hozták volna vissza igencsak magával ragadó formában. A Mortar Grind morózusabb ízei konkrétan képesek széttépni a lelkedet – nem bánnám, ha a lemezen ennek az iránynak lenne valamilyen folytatása. Daniel a leheletfinom énekléstől kezdve a rekedt üvöltésig mindent megmutat, persze nemcsak itt, hanem az utána következő, nyugis, de a felszín alatt háborgó If You Waitben is – csak másképpen. Érdemes Léo Margarit izgalmas játékára is odafigyelni, aki mára tökéletesen beilleszkedett a zenekarba, és ha valaki nem süket, az hallja, mennyivel invenciózusabban játszik, mint elődje.
A Gone vokáltémáiban érezhető talán a korábbi anyagok világa, és természetesen ez is erősen merítkezik a hetvenes évekből, maga a dal pedig egy mindent felfaló szörnyeteg, egy monstrum, amit nagyon szeretnék koncerten hallani. Talán nem is meglepő, hogy a záró Yellow Raven egy 1976-os dal feldolgozása, az talán érdekesebb, hogy a Scorpions írta annak idején (a Virgin Killer lemezről való). Előtte a Bonus Track B pedig nettó marháskodás, sok jelentőséget nem kell tulajdonítani neki.
Daniel Gildenlöw napjaink egyik legkifejezőbb énekese és dalszerzője, nem tartom túlzásnak ráaggatni a zseniális jelzőt, még akkor sem, ha ez a rockzenén belüli korlátok nélküliség sokakat meghökkenthet. De hát ez az igazi progresszivitás, nem?... Számomra szimpatikus ez az új irány és ha ez új lemez hasonló minőséget képvisel (hangzásban is – és semmi okom kételkedni az ellenkezőjében –, akkor máris borítékolható az év egyik legkiemelkedőbb lemeze. Addig pedig Linoleum!
