Shock!

Párszor leírtam már itt, hogy sikerei csúcsán nem nagyon tudtam komolyan venni a Papa Roachot. Oké, adott volt a Last Resort, egy minden szempontból irgalmatlanul hatásos, profi módon megírt sláger (azzal a bizonyos egyértelmű Maiden-idézettel), viszont egy problémám így is akadt velük: 2000-2001 környékére én már pont kiöregedtem abból a korból, amikor az ember könnyen rákattan az efféle elfojtott tinédzserfeszültséggel teli dalokra. Arra persze így is jó volt a szám, hogy sok-sok sör után hangosan üvöltse az ember mondjuk a Wigwamban egy szombat éjszaka, de az áttörést meghozó Infest lemezt ezzel együtt sem tudtam igazán jóra hallgatni, egyszerűen nem nekem szólt. Mindezt csak azért írom le, mert azóta eltelt tizenöt év, és az annak idején gyakran egynyári fertőzésként leírt Papa Roach még mindig itt van, és aránylag sikeresen is működnek. És az új lemez egyébként egész jól is sikerült, ezt el kell ismerni.

Ezt is írtam már: én annak idején a harmadik lemezzel kattantam rá a banda hullámhosszára. Egyrészt Jacoby Shaddixék is a Getting Away With Murder idejére kezdtek el valamennyire beérni, másrészt épp egy olyan ponton álltam magánéletileg, ahol totálisan telibe kaptak az album kamaszkori hormonális problémákat elcseszett kapcsolatokra cserélő szövegei, illetve az a dühödt, elkeseredett energia, ami áradt belőlük. Harmadrészt pedig azt is fontos megjegyezni, hogy a Papa Roach ott kezdett teljes egészében rácsúszni a nu metalról egy modern arénarockos vonalra. Nincs nekem semmi bajom a rappeléssel, régen sem volt, de az az igazság, hogy ezek a refréngazdag, robbanékony témák sokkal jobban álltak nekik a korábbi izgága iránynál. Aztán utána sajnos lemezről lemezre halványulni kezdtek, a legutóbbi The Connectiont pedig már úgy szenvedtem végig, hogy oké, akkor ez itt ennyi volt, megint semmit sem mond nekem a zenekar, csak éppen most már Last Resort-szinten profi slágereket sem képesek írni emellé.

A F.E.A.R. (azaz Face Everything And Rise) összességében kellemes csalódás a túlzásba vitt elektro-effektekkel telezsúfolt, viszont igazán ütős dalokkal nem nagyon szolgáló előző lemezhez képest. Nem mondom, hogy világformáló erejű kinyilatkoztatásról beszélünk, de így, pár hét ismerkedés alapján nyugodtan ki merem jelenteni: a Papa Roach megint egy teljesen okés lemezt tett le az asztalra. Sőt, közben pihentettem is az albumot, és újonnan előszedve sem találtam unalmasnak, szóval hiába beszélünk szimpla, mindenféle túlmagyarázást szükségtelenné tevő zenéről, nem is feltétlenül azonnal eldobható, gyorsan lejáró szavatosságú a cucc.

A 2015-ös Papa Roach mindenképpen közelebb áll a 2004-eshez, mint a 2000-eshez, viszont ezzel együtt is kiegyensúlyozottabb, letisztultabb az összkép, mint akár tizenegy, akár tizenöt évvel ezelőtt. A F.E.A.R. ennek megfelelően tényleg egy mai, modern hard rock-album, se több, se kevesebb. Dallamos, fogós, kommersz és viszonylag ártalmatlan is, de a banda alapvetően kerek dalokat írt hozzá néhány menetrendszerű töltelékkel együtt, és Kevin Churko producer segítségével olyan keretet adtak ezeknek, hogy az ember szívesebben hallgatja ezt a lemezt, mint az utóbbiakat. Ha mindenáron mondanom kell valamit, nálam nagyjából a 2006-os The Paramour Sessions szintjén mozog a F.E.A.R.: nincsenek rajta megkerülhetetlen dalok, egyik szám sem megy majd orrba-szájba a rádiókban meg a még megmaradt zenetévékben, de ezzel együtt is jól el lehet hallgatni oda-vissza.

Mint írtam, a Papa Roach régen sem igényelt mélyelemzést, és most sem, így nem térek ki minden egyes dalra külön. A pofás refrénnel ellátott címadó nyitás, a hasonlóan meggyőző Broken As Me, a talán legütősebb Falling Apart vagy a záró Warriors pont azt hozza, ami a legjobban megy a bandának: groove-os, szimpla riffeket, rá jellegzetes dallamokat a továbbra is kiválóan éneklő Jacobytól, meg olyan kórusokat, amiket simán lehet majd együtt üvölteni a bandával a koncerteken. És ezek mellett persze akadnak lassabb, líraibb, szenvedősebb témák is (Love Me Till It Hurts, Never Have To Say Goodbye), amik szintén nem rosszak, sőt, a Gravityben még a hiphopos korai éra is visszaköszön, bár utóbbi azért nem tartozik a legerősebb momentumok közé. Churko szétdigitalizált hangzásképe nem a kedvencem (ráadásul megszólalás tekintetében baromira egyformává is teszi a zenekarokat, akikkel dolgozik), az időnkénti vocoderezést meg simán elhagyhatnák, mert semmi szükség nem lenne rá, de hát istenem, ezektől még abszolút hallgatható marad az album. Nem 2015 csúcsalkotása a F.E.A.R., de csont nélkül vállalható produkció.

A Papa Roach június 14-én Budapesten, a Barba Negra Trackben koncertezik. További részletek itt.