Shock!

Amikor 2000 végén, a nagy nu metal őrület kellős közepén a Papa Roach berobbant a köztudatba, baromira nem értettem, mi bennük a nagy truváj. Oké, ott volt a döbbenetesen fogós Last Resort megasláger azzal a leplezetlen Maiden idézettel, ami kétségtelenül egy jól eltalált szám volt, ráadásul sokan tudtak kapcsolódni a szövegéhez is, az Infest lemezt viszont jobbára csak felhúzott szemöldökkel hallgattam, és képtelen voltam felfogni, miért estek hasra tőle olyan emberek is, akik egyébként nem kifejezetten gerjedtek az ilyesféle muzsikákra.

A Papa Roachnak mindenesetre beütött a dolog: platinalemezek, dugig telt arénák, tinimagazinokat lapozgató sikoltozó kiscsajok szegélyezték a banda útját, igazi sztárok lettek. A dallamosabb lovehatetragedyt már kisebb eufória övezte, én viszont felkaptam a fejemet pár dalra, hogy aztán a 2004-es Getting Away With Murder szabályszerűen tökönrúgjon. Rap nuku, nu metal nuku, ehelyett telerakták vastag refrénekkel, óriási dallamokkal, ráadásul mindemellett páratlanul lendületes volt az összkép. Magyarán szólva a körülrajongott fiatal hip hop metal hősöknek benőtt a fejük lágya és egy keménykötésű, de jó értelemben véve slágeres 21. századi arénarock csapattá fejlődtek.

Most 2006-ot írunk. A nu metal évek óta halott, Fred Durst már csak egy kellemetlen emlék, a Papa Roach pedig ismert és sikeres név ugyan, de régóta nem övezi őket az a felfokozott figyelem, mint régebben. A csapat mindenesetre nyílegyenesen halad tovább a Getting Away With Murder vonalán. Talán a két évvel ezelőtti lemez egy cseppet erőteljesebb volt nemcsak stílusában, de a dalok színvonalát tekintve is, probléma azonban itt sincs. Rögtön a nyitó To Be Loved óriási sláger a maga pörgős tempójával, nem is beszélve a második Alive (N' Out Of Control)-ról, ami belassulós gitárokra ráívelt refrénjével simán helyet kaphatna az előző lemez legjobbjai között is. Nem lehet nem észrevenni, hogy Jacoby Shaddix megint jobban énekel egy fokkal, pedig már legutóbb is kiváló teljesítményt nyújtott. A szomorú Foreverben például ismét újabb oldaláról mutatkozik be, az ide írt finom verzedallamokhoz hasonlóakat még nem nagyon lehetett hallani Papa Roach lemezen, de maga a dal is nagyon ütős a maga wave-esen pulzáló basszustémájával és gitárhangjaival, majd elkeseredett refrénjével.

Ami talán a legmeglepőbb: már a Time Is Running Out is egy enyhén Def Leppard-ízű óóó-zással indul, de aztán más irányt vesz, az ezt követő What Do You Do? viszont egy totális Leppard nóta. Nem tudom, miért jönnek elő Phil Collenék annyi helyen mostanában – lásd még Eighteen Visions – , de ha Joe Elliott énekelné, ez a lírai dal tényleg simán rákerülhetne a leopárdok következő albumára. Nem kevésbé érdekes a Papa Roach-tól a Roses On My Grave sem, ami egy filmzenés alapokra épülő nagyívű nóta Jacoby szívszaggató dallamaival. Ezeknél hagyományosabb az I Devise My Own Demise, a My Heart Is A Fist vagy a nagyon fogós, enyhén punkos lendületű No More Secrets. Mindegyiket rendesen odapakolták. A lemez azért nem száz százalékos, az akusztikus alapú Reckless például még a finom díszítések dacára és annak ellenére is erősen feledhető szám, hogy Jacoby itt is baromi jól énekel. Ugyanígy a bónusznak felpakolt élő Scars is erősen felesleges, akármilyen pofás is önmagában ez a nóta. A lemez hangzása csúcskategóriás, amiben semmi meglepő nincsen, elvégre Howard Benson felelt érte. Talán lehetne egy kicsit koszosabb, vastagabb, ebből a szempontból nekem a Getting Away With Murder egyértelműen jobban bejött, de ez már alapvetően ízlés kérdése.

Megértem, ha valaki azt mondja, hogy neki már túl kommersz, túl slágeres a The Paramour Sessions, de én nem hallok mást, csak egy lemezt jó dalokkal, amiben azért minden emészthetősége ellenére is ott van az a pofátlanság, amit az ember elvár egy efféle zenekartól. Aki szereti a korszerű rádiós rockzenét, ami azért igen messze áll a töketlenségtől, az nem nagyon tévedhet ezzel az albummal. Öt éve én sem fogadtam volna erre, de ma már egyértelmű, hogy a Papa Roach a túlélők közé tartozik.