Hát persze, hogy direkt rá kell menni a '80-as évekre borítógrafikában is, logóban is, így jobban rágyúrhat a nosztalgikus hangulatra a kutakodni vágyó hallgató, ha új ízre vágyik. Nem titok, emiatt figyeltem fel valamilyen automatizált ajánlás során a bandára, és adtam nekik esélyt a zajviharban. A formációt Daniel Rossall hozta létre, és ha jól olvastam, Lion Ravarez néven folytatja tevékenységét rendkívül korszerű módon, tehát meg lehet találni őt/őket a közösségi oldalakon, de az információs szupersztrádán már nem látták szükségét egy zenekari honlap fenntartásának. Mindenesetre Daniel saját honlapja szerint négy dalban is közreműködött a legutóbbi Revolution Saints-lemezen.
El is érkeztünk 2019-hez, amikor a pompásan egyedi Passion néven leszerződött a Frontiershez. Nem tudom, milyen feltételei voltak a kontraktusnak, ám a hangzásból és a körítésből ítélve talán akkor vehettek igénybe stúdiót, mikor abban már csak takarítottak, vagy a hangmérnöknek gyomorrontása volt, a felvételek annyira vékonyan szólnak, de mondhatnánk azt is derűlátó hangulatban, hogy a hangzás kialakításakor is következetesen hagyománytisztelők voltak a közreműködő szakemberek.
A felvezető kampány a Trespass On Love című dalból állt, amelynek videója és a megidézni kívánt korszak, valamint annak hangulata teljes ellentmondásban álltak. Egy elrontott fazonú gitáros borvirágos orral pózol egy üres bárban, Rossell nagyjából hozni próbálja a rocksztár klisés fazonját, viszont ott van egy olyan trendiszakállú dobos, akinek valószínűleg szóltak, hogy ugorjon már be egy klipbe, ha van ideje, és láthatóan fogalma sincsen, hova került, csak legyen már túl rajta, olyan arckifejezéssel üti a cuccot.
Nos, ezek után kellett nekem elindítanom a zeneszolgáltató kínálatából a lemezt egy aránylag üres napon. Nem mondom, hogy rögtön levett a lábamról a zene. Bár rokonszenves felfogásban indul a riff az Intensity dalban, túlzás lenne eredetinek mondani, és Rossall hangja se vág hanyatt. Viszont ha nem keresünk benne mindenáron megfejtést, akkor egész jó, a szóló segítségével pedig szolid hevimetálos hangulat is érkezik, ami a monoton sikálást kicsit feldobja. Ezután jön a már említett felhozó-dal, a Trespass... és láss csodát, videó nélkül már egészen remek, megmutatkoznak a dallamos alapok és a jól elkapott melódiák. Aztán a Roxx Gang hangulatát idéző Too Bad For Baby jön, és itt kaptam el a lemez egyik legrosszabb tulajdonságát, ami elsőre nem körvonalazódott, de átütött mindenféle tevékenységem közben: zavar az ének folyamatosan erőltetett, a kényelmes fekvésnél magasabb hangszíne. Daniel Rossall az átlagostól valamennyivel jobb dallamérzékkel rendelkezik, de a hangja nem támogatja mindenben törekvéseit, emiatt aztán a magasabb tartományokban, mikor kezd a torka elgyengülni, zavaróvá válik az erőlködés.
A zene ugyanakkor teljesen összeszedett, nem ugyanazt az öt-hat riffet kevergetik a fiúk, és összességében minden korabeli csapat stílusából hoznak valamennyit, így tehát némi Jackyl is felbukkan, hajmetal Los Angeles-i módra, Jake E. Lee-korszakos Ozzy, ilyenek. A We Do What We Want például mehetett volna a Headbangers' Ballban oda-vissza, bár a falzettes sikításokat tudnám feledni belőle. A Built To Please közben eszembe jutott a korai Tesla és Jeff Keith figurája, viszont a dal jó átkötés így az AC/DC-s She Bites Hard című tételhez, ami annyira ihletettre sikerült, hogy még némi Slaughter is visszaköszön, főleg énekben.
Mindent egybevetve teljesen szórakoztató album kerekedett ki a Passion nevű kreálmányból, és ha le tudjuk reszelni magunkban a kissé sorjás kivitelezés jegyeit, akkor kellemes 40 perc 6 másodpercet szerezhetünk magunknak. A Frontiers helyében adnék Rossellnek egy bővített pénztárcát és rutinos hangmérnököt, a második lemezből igazán tisztességes teljesítmény kerekedhetne.
