Shock!

Na, ez a lemez sem tegnap jelent meg, de hát mit tegyünk, ha egyszer most került elő a promo-kupacból, amelynek tartalmát a szerk. testvériesen elosztotta a kollégák között (nem két éve érkezett azért – a szerk.). Egy biztos: érdemes megemlékezni róla két év elteltével is.

Patrick Rondat lemezét kézhez kapva kicsit tartottam a zenétől, mert nem vagyok a tradicionális instrumentális gitáralbumok megveszekedett rajongója és tudtam, hogy a fickó kb. a franciák Szekeres Tamása, temérdek szólólemezzel a háta mögött. Érdekes viszony ez köztem és az instru zene között, mert bár a muzsika összetevői felettébb kedvemre valók; a jó énekesek, király dallamok feltétlen híveként mégis jobban szeretem, ha gyilkos énektémák kelnek párbajra a virtuóz riffekkel és másszák meg a szóló-hegyeket.

Aztán eszembe jutott az is, hogy Patrick másodállásban nagy kedvencem, az Ian Parry-féle Elegy bárdistája is (ismeri egyáltalán valaki ezt a bandát??) – hátha olyan ez a lemez, mintha az anyabanda instrumentális verziója. Hát bizony olyan! Súlyos, témahalmozásos, komplex és kíméletlen, mégis követhető és helyenként finom eleganciával előadott, klasszikus prog power metalt rejt ez a 64 perces, rendkívül igénytelen (hogy stílusos legyek, rondat) borítójú album.

Hallgatáskor pedig előjön belőlem az Ikrek kettős énje: egyikünk alig várja, hogy egyszer csak belépjen Ian Parry és kieressze Dio-n nevelkedett hangszálait; másikunk szerint azonban ez úgy jó, ahogy van. Patrick mestere a harapós, zakatoló staccato riffeknek és a játékos díszítéseknek, Petruccit idéző „sírós" szólóknak, mindemellett pedig nagyon jó dalokat írt, melyek feltétlenül lekötik a figyelmet, még akkor is, ha azok időtartama netán 8 vagy 12 perc fölé kúszik (An Ephemeral World és Tethys). A multimédiás részen található werkfilm alapján azt gyanítom, hogy az ízlésesen kezelt billentyűsöket is Patrick játszotta fel, ami szintén kiváló teljesítmény, mert bár itt nincs Malmsteen-Johansson- és Romeo-Pinella-szerű párbajozás (skizofrén dolog is lenne, ha saját magával párbajozna, hehe), mégis több ez, mint sima szőnyegezés, a szintitémák karakteresen simulnak bele a lemez egységébe.

Szintén dicséret illeti a kiváló ritmusszekciót – nemcsak Patrick frizurája miatt, de miattuk is érdemes volt belekukkantanom a multimédia részbe (ha már barátunk jó francia szokás szerint csak anyanyelvén hajlandó beszélni benne); de nem tudok rosszat mondani az egészséges, Elegy-rokon hangzásról sem. Csak azért nem tíz pont, mert nincs ének és mert késik az új Elegy lemez (tulajdonképpen nem kellene mást csinálni, mint írni erre a zenére néhány énekdallamot). Amúgy viszont minden igényemet kielégíti ez a nagy meglepetéseket nem feltétlenül tartalmazó, de minden Dream, Symphony X, Malmsteen, Vanden Plas (emlékszünk Patrick vendégszereplésére a Spirit Of Live lemezen?), stb. rajongó számára óriási zenei élményt nyújtó anyag.