Shock!

Hú, de sűrűn jönnek a lemezek a Planet X-től. Szinte most jelent meg a Universe, majd a koncertlemez, és máris itt az új stúdióalbum, a Moonbabies. Nem egy lusta társaság. Ilyenkor töpreng el az ember azon, hogy nem hoz magával mindez minőségbeli romlást - hamar munka ritkán jó, tartja a mondás is -, de azt hiszem, fellélegezhetünk.

A Planet X friss korongja sem azért élvezetes, mert zenészóriások jöttek össze jammelni (egy kis túlzással, azt azért megnézném valójában hogy is készül el egy-egy dal, mennyire fekszenek rá a témák kidolgozására vagy mennyire improvizatív a folyamat), hanem saját túlburjánzó énjük mellett megint dalokat írtak, igen, megjegyezhetőeket, és iszonyatosan feelingeseket. Virgil Donati (dob) és Tony MacAlpine (gitár) erényeit nem hiszem, hogy ecsetelnem kell, Derek Sherinian (billentyű) pedig a szokásos eklektikus, sajátos stílusában alkot. A basszusgitáron most hárman is játszottak, Tom Kennedy, Jimmy Johnson és Billy Sheenan.

A számok átlag 3-6 perc körüliek, az utolsó után szokás szerint van egy rejtett track, egy líraibb fél perces piszmogás. Valaki tényleg letilthatná a rejtett trackek erőltetéséről a zenekarokat. A zene folytatja a már bevett Planet X-es hagyományokat, olykor egy kicsit jazzesebbek, mint eddig (vagy csak én figyelek fel jobban az ilyen témákra). Arra is kíváncsi lennék, miképp adnak címet egy-egy dalnak, hasraütéses alapon, mert a Tonaz vagy az Ataraxia túl sokat nem sejtet, bár a The Noble Savage eredete is lehet bármi. Még mindig az árad a zenéből, hogy a zenélés öröméért játszanak. Ha az ötödik albumuk után is ezt fogom érezni, már jó. Bár a fene sem tudja, hogy öt azért nagyjából kiszámítható instrumentális lemez mennyire okoz földrengést a hallójárataimban.

Ami viszont nagyon nem tetszik, az a borító. A bolygókkal semmi bajom, sőt, de ez a lilásrózsaszín színvilág egy merő rémület... Nem az, amire az ember felkapja a fejét. Vagyis igen, de nem azért, mert esztétikai gyönyört okozott.
Instrumentális zenék kedvelőinek továbbra is erősen ajánlott. Mint ahogy az eddigi Planet X albumok is. Maximumot azért nem kap, mert már tőlük is tudom mire számíthatok. Meg 56 perc talán egy kicsit túl sok egyszerre ebből a fajta zenéből. Három számmal kevesebb pont elég lenne. Néha viszont ez a hosszúság már fárasztó. Meg azt hiszem ez is csak azért progresszív zene, mert nagy tudású zenészek összematekozzák a dalokat. Előremutatónak egyáltalán nem előremutató. Viszont ez nem von le semmit az értékéből, az is igaz.