Shock!

Alig pár hete dobtam egy hátast a Tony MacAlpine-Billy Sheenan-Virgil Donati trió alkotta Slingshot formáció hangszerbemutatójától, zenei maszturbációjától (csak hogy a főokosok kedvében járjak a „koncert" kifejezés mellőzésével), erre nem egy hasonló, releváns kiadvány akad utamba?

Akármennyire is belterjes ez a prog színtér, itt mégiscsak több a kapcsolódási pont a szokásosnál: nem elég, hogy Donati a dobos itt is, az első három Planet X kiadványon Tony gitározott (sőt, Billy maestro is kínozta bőgőjét vendégként a csapatban). Fekete húrvirtuózunk ezúttal úgy tűnik, nem vett részt a munkában, itt van viszont Allan Holdsworth, aki nem kevésbé legendás arcnak számít jazz/prog rock-körökben – a sznobabb arcok között meg pláne, hiszen jól tudjuk, számukra gyakran bármiféle metal kötődés kimeríti a nyolcadik főbűn fogalmát. Persze így a Planet X eleve hendikeppel indul náluk, hiszen a projekt Derek Sherinian nevéhez kötődik, aki amellett, hogy igen képzett muzsikus, metalhead a javából.

Bármennyire is megkapta Derek a magáét a Dream rajongóktól anno, ma már éppen azok sírják vissza, akik régebben azért csesztették, mert nem Kevin Moore-ként anyakönyvezték születésekor. És valóban, 10 év távlatából (és hallgatóként is 10 évvel öregebben) a Falling Into Infinityn hallható billentyűs játékot tényleg nem ítélhetjük meg másképpen, mint az anyag zeneiségének egyik legfontosabb összetevőjét. Élőben pedig (mind a 98-as pesti koncertre visszaemlékezve, mind mai szemmel nézve a live videókat) tényleg fantasztikus teljesítményt nyújtott a srác – valószínűleg a legtöbben egész egyszerűen a kinézete miatt nem tartották a bandába illőnek...

Mindegy is, elvégre nem Derek múltjáról, hanem jelenéről szól ez az írás. Meg kell mondjam, nem különösebben követtem poszt-Dream pályafutását, már ami a szólólemezeket illeti, mert session munkái (John Sykes koncertlemez, Yngwie cuccok...) természetesen eljutottak hozzám – ezeken azonban inkább a megbízható háttérember szerepét töltötte be. A Planet X azonban saját gyermek, amely annyiban azért mindenképpen különbözik a szólóalbumoktól, hogy itt Derek fontosnak tartja kihangsúlyozni a zenekar-jelleget. A másik jelentős eltérés az, hogy a metalos él kevésbé domborodik ki – ez itt bizony a klasszikus értelemben vett progos ízű jazz-rock, játékosan, izgalmasan, kevés riffel, viszont sok őrült szinti- és gitárhanggal, de picit fárasztóan és öncélúan. Az a fajta zene, ami számomra koncerten katarzist, lemezen viszont könnyen fejfájást idéz elő.

Nehéz megemészteni a sok komplex ének nélküli szerzeményt, kevés a kapaszkodó, meg úgy egyáltalán, sokkal inkább való zenészeknek az ilyesmi, elkeseredés vagy fikázó kielemzés céljából. Persze az átlaghallgató minimum leborul Derek, Allan, Virgil és Rufus Philphot basszer tudása, hangszerkezelése előtt, de épp ezért mondom, hogy koncerten az igazi az efféle zene. Amikor látod a mosolygó arcokat, a minden görcs és allűr nélkül zenélő figurákat, akiknek igazán lenne mire arcoskodni, mégsem teszik (na jó, Donati egy kicsit) – egyszerűen csak élvezik egymás társaságát és a zenét. Exhibicionizmus? Nyilván. Ismert arcok könnyű pénzkereseti forrása? Hát persze. De a tábora megvan és annak alapján, amit Derek már letett az asztalra, egyetlen muzsikálással eltöltött kellemes percet vagy megkeresett fillért sem sajnálok tőle...