Shock!

Ciki, nem ciki, néha jólesik ilyesféle karcosabb love-metalt (vagy mit) hallgatni. A Poisonblack első lemeze is tetszett, bár azóta az énekes otthagyta a csapatot, így a gitáros Ville Laihiala ragadta meg a mikrofont (őt ugye a Sentencedből ismerhetjük), és nem is tette ezt rosszul, főleg, hogy főleg ő írja dalokat és a szövegeket.

Az első nótával kiválóan arcul is legyintenek, lendületes, gyors, utána a második sentencedebb a Sentencednél, vagy hogy is mondják ezt. Simán ráfért volna az utolsó lemezükre akár. Na igen, nem tagadhatja senki meg önmagát, főleg, ha már markáns, kialakult stílussal rendelkezik.

A múltidézés nem tart sokáig, a harmadik már inkább a nyáltenger kategóriába esik, főleg a háttérben megbúvó HIM-et idéző zongorás pilinckázásért. Ezért öt év futkosóra ítélném az elkövetőt, egy alapvetően melankolikus nótát viccessé varázsoltak ilyen hülyeségekkel. A Rush már gótabb vizekre evez, és van valami furcsa íze, amire képtelen vagyok rájönni honnan ismerős, mindenesetre a lemez egyik legfogósabb dala, táncparkettre vele!

A lemez a maga korlátai között változatosnak mondható, kicsit talán több a gót hatás, mint a debüt albumon, ez pedig mindenki saját ízlésére bízott, mennyit tud ebből elviselni. Nálam még a tűréshatáron belül van, meg elég vastagon fogtak a gitárok, szóval továbbra is marad a kellemes hallgatnivaló kategóriában a csapat. Még akár koncerten is megnézném őket, bár vajmi kevés esély van erre itthon.

Hosszú távon akadnak egyhangú pillanatok a lemezen – vagy talán csak az előző jobban tetszett, fene tudja – összességében szórakoztató alkotás, és még néhány pofás gitárszólót is hallhatunk rajta. Akinél az előző korong is betalált vagy vevő a Sentenced-stílusközeli bandákra, nem tévedhet a Poisonblackkel.