Shock!

Negyedik stúdiólemezével jelentkezett idén a finn Poisonblack, és talán nem árulok el azzal nagy rejtélyt, hogy a gótmetal zenekar a nyersebb, zsigeribb megszólalást választotta mind hangzás, mind dalok tekintetében. Valahol várható volt már, hogy a Sentenced/HIM örökségből előbb-utóbb elfogy a tartalék, muszáj más utakat keresgélni, és totál egyértelmű, hogy sok zenekar a harmadik lemez után megtalálja klasszikus gyökereit, a hard rockot, illetve annak mai formáját.

Valami ilyesmi történt itt is, az indító klasszikusnak mondható beetetés után a második Leech totál laza street-rock dalnak is felfogható. Természetesen megmaradtak a szívtépő refrének, már csak Ville Laihiala énekes miatt is, noha valljuk be, igencsak korlátolt a hangterjedelme és a témái.

Mint ahogy az eddig megjelent albumok, ez is pontosan ugyanazokért a dolgokért szerethető, és tagadhatatlan, hogy jót tett nekik most ez a kicsit karcosabb, helyenként egyszerűbb megközelítés. A Buried Alive konkrétan AC/DC-sen lüktető riffel indít, hogy aztán összekalapálják a lemez egyik legjobbját. Mostanában világszerte nagyon ütnek azok a zenekarok, amelyek a nyolcvanas évek ízeit formálják át, keverik a saját stílusukkal. Lírait írtak már jobbat, az Invisible elég „futottak még" kategória, sajnos el is húzzák bő 8 percig – totálisan feleslegesen. Utána a Casket Case meg is lepett súlyosságával, ezzel sem találták fel a spanyolviaszt, ám ügyesen leheltek életet a gótmetal klisékbe, kár, hogy utána ismét az andalítást választották, és innen totális laposkúszásba és jellegtelenségbe váltanak a dalok.

Annak ellenére, hogy a szövegek vélhetően nem a világ boldog pillanatairól íródtak, bármibe lefogadom, hogy nem fogod az altatósdobozt és a zsilettpengéket keresgélni, sikerült a zenével olyan egyensúlyt teremteni, ami a mérleg pozitív oldalára billenti a mérleget ebből a szempontból is.

Nem vészesen rossz az Of Rust And Bones, de sajnos gigamega, elsőre azonnal ütő és kitörölhetetlenül az agyba vésődő slágert sem találtam rajta. Egységesen kellemes, de igazából semmi különöset nem tartalmazó lemez, viszont még mindig a 2003-as debütlemezre esküszöm.