A '90-es évek végén, vélhetően a csúcsformában lévő Dream Theater sikereinek hatására kisebbfajta progmetal-hullám ütötte fel a fejét. Az ekkor még szinte totál ismeretlen Symphony X, a Pain Of Salvation és a Vanden Plas mellett egy rakat olyan csapat is felbukkant ekkoriban, akik végül vagy csak mindösszesen egy lemezig jutottak (lásd például Divine Regale), vagy a minőségi matériák ellenére sem tudtak tartós ismertségre szert tenni. A német Poverty's No Crime utóbbiak sorát gyarapítja. Az 1991-ben alakult ötös ugyanis bár kapott némi reflektorfényt az 1999-es Slave To The Minddal, később azonban hamar elhalt az érdeklődés irányukban. Két további nagylemez után 2004-ben egy évre jegelték is a tevékenységüket, 2005 óta azonban újra aktívak, még ha ez nem is jelent többet kifejezetten lassú dalszerzésnél.
A 2007-es Save My Soul megjelenését követő turné után egészen 2014-ig még csak nem is koncerteztek. Végül azonban csak eljutottunk odáig, hogy kilenc év szünet után, április végén megjelent a hetedik Poverty's No Crime nagylemez Spiral of Fear címmel, a nagy kérdés pedig az, érdemes volt-e rá ennyit várni. A válasz igen, a zenekar ugyanis továbbra is hozza azt a minőségi, dallamos, jobbhíján progresszív metalnak nevezhető zenét, ami miatt okkal keltettek feltűnést a műfaj rajongói között bő másfél évtizeddel ezelőtt. Bár a lemez majd' minden tétele alulról súrolja a hét percet, csak nyolcat rögzítettek: a játékidő így nem éri el az egy órát, ami határozottan bölcs döntés volt, hiszen így egészen az utolsó percekig képesek a figyelem fenntartására.
Ha nem hallottál még tőlük soha semmit (akkor csekkold őket a YouTube-on), olyasfajta zenét képzelj el, amiben a ragadós énekdallamoké és a markáns riffelésé a főszerep, mindez azonban a néhol kifejezetten metalos hangvétel ellenére is nagyon finom, ízléses, bársonyos eleggyé áll össze. Bár technikai villantások is szép számmal akadnak, ezek nem tolakodóak, és minden esetben alárendelték őket az egyes daloknak.
Mindez remekül hangzik, a Spiral Of Fearnek azonban van egy nagy hibája, méghozzá az, hogy egész egyszerűen túl homogén. Bár önmagában véve mindegyik tétel kifejezetten erős, ezek mind nagyjából hasonló karakterűek, azaz nincs igazán kiugró pillanat a korongon. A finoman és okosan meghangszerelt, gyönyörűen megszólaló dalok egytől-egyig jók, azonban kellene melléjük legalább két-három olyan darab is, amely a jobbára merengős, borongós, de pozitív hangulatot árasztó tételekkel szemben legalább egy kicsit más: vidámabb, sötétebb, súlyosabb, netán akusztikus, tökmindegy. Sajnos azonban nincs ilyen, így hiába erősek a korong végén hallható dalok is, mégis ellaposodik az anyag.
Kár, mert ha kicsit merészebb, változatosabb ez az összeállítás, a Spiral Of Fearből az év egyik legjobb meglepetése is lehetett volna. Így viszont továbbra sem sikerült kitörniük az ígéretes kiscsapatok halmazából.
Hozzászólások