Shock!

Prog metal, prog rock... mi is a kettő között a különbség? A magam részéről a prog műfaj metal részébe azokat sorolom, akiknél azért oda-odavágnak a morcosabb riffek, kétlábdobos témák; míg prog rockot azok játszanak véleményem szerint, akiknél az érzelmesebb, elszállósabb részek vannak túlsúlyban.

A keménységet persze ezek a zenék sem szokták nélkülözni, hiszen nem kis mértékben építenek a 70-es évek soundjára, általában sok a szóló, a Hammond stb., de alapvetően a monumentalitás jobban jellemző a hangulatra, mint a zsigeri riffelés. Úgy ideális persze, hogy mindkét alfaj képviselői szerepeltetik ezeket az elemeket, ettől válik a prog műfaj végtelenül izgalmassá. Tudom, sokan szeretnek megcsömörleni ezen muzsikától, de én képtelen vagyok ráunni. Ezért mindig örülök, ha valami új banda felől hallok.

Ilyen új banda a Presto Ballet is. A név persze nyilvánvalóvá teszi, miféle zenei stílusban mozog a banda és természetesen első hallgatásra is ígéretesnek is tűnik az anyag. Ha pedig egy kicsit utánanézünk a csapatnak, rálelünk a kulcsinformációra, miszerint ez a Metal Church gitáros Kurdt Vanderhoof projektje. Ettől persze nem lesz sem jobb, sem rosszabb a zene, mindenesetre nem kis élmény azzal szembesülni, mennyire sokoldalú zenész ez a pali. Jó 20 éve nyomja a gyilkos riffeket a hányatott sorsú, de zseniális Metal Church-ben, velük már jónéhány klasszikus lemezt összehozott, néha kiszáll, néha visszamegy, de mindig a banda közelében sertepertél. Klasszikus hard rockot nyom a saját nevét viselő Vanderhoofban ez pedig legújabb arca. Illetve, egész pontosan, a Presto Ballet a Vanderhoof zenekar egyfajta továbbfejlesztése, lévén az énekes ugyanaz, mint ott volt, az első lemezen legalábbis. A prog hatások pedig már ott is jelen voltak.

A Peace Among The Ruins-t nagyrészt a kultikus Without Warning Step Beyond c. lemezéhez tudnám hasonítani, amely gondolom, eléggé ismert prog körökben ahhoz, hogy kiindulópontként szolgáljon az érdeklődők számára. Itt is hasonló a feeling: sok-sok Hammond orgona; a standard prog bandákhoz képest karcosabb, koszosabb énekhang (mely persze remek dallamokat hoz); a zene pedig itt sem dobhártyaszaggató durvaságú, ellenben végtelenül hangulatos és azért a súly is ott van, ha kell. Tehát prog metalnak simán nevezhető, de valahol mégiscsak egyfajta határmezsgye a prog metal és prog rock között. Na nem mintha számítana a műfaji besorolás: ha egyszer megtetszett a dolog, akkor úgyis mindegy, hogy hívjuk. Mégis, muszáj körülírnunk valahogy a lemezt, nehogy előítéletes Metal Church-, ill. prog rajongók az egyik vagy másik kötődés miatt ne hallgassák meg. Hiba volna ugyanis, hiszen tele van jó dalokkal és nem is túl hosszú.

Alapvetően mindegyik nóta a komplex, de azért követhető fajtából való és egytől-egyig tele vannak király témákkal (nem is tudok legjobb pillanatot megnevezni, mindig épp az tetszik leginkább, amelyik éppen szól), de a három belazultabb téma közül az egyikkel kapcsolatban nem vagyok teljesen biztos, hogy tetszik: a Sunshine c. tétel kicsit olyan ál-pinkfloydos beütésű, de sokkal inkább altirockos, britpopos, nyávogós énekkel - ez még egyetlen kivételként kis szódával elmegy, de meghalnék, ha egy teljes lemezt végig kellene hallgatnom ilyen dalokból. Kicsit ki is lóg innen persze, de eddig még egyik hallgatás során sem léptettem, ami azért pozitívum... A másik kettő (Find The Time, Bringin' It On) izgalmasabb, mert belendülnek, sokszínűek. Utóbbi pedig ugye a lemezzáró, ami a prog műfajban kötelezően lassan kibontakozó téma kell, hogy legyen, hehe. Így is történik: nagyívű, monumentális darab lesz a líraian induló témából, full 70-es évek feelinggel. Na, ez nem ál-pinkfloydos!

Jó kis lemez ez a Peace Among The Ruins és mivelhogy feltételezhető, hogy a Presto Ballet nem fog minket évente új kiadványokkal bombázni, különlegességként is megállja a helyét. Objektíven nézve még jobb is, mint a 2004-es Metal Church album.

Utóirat, mely nélkül nem lehet teljes a cikk: három teljes, lemezre nem került dal letölthető a zenekar oldaláról, ezek közül kettő (Surprise, Gypsy Road) remek Uriah Heep utánérzés, a Mr. Amazing pedig akár a Spiritual Beggars repertoárjába is beleférne. Tehát ezek a számok kicsit eltérnek a nagylemez irányvonalától, de nagyon jók! Úgyhogy, ha valaki idáig már eljutott az olvasásban: save target as..., de sürgősen!