Shock!

Milyen az, amikor a svédek akarnak amerikaiak lenni és slágerlistákat megmászni? Pont ilyen. A PRIMEsth egészen odáig merészkedett, hogy képesek voltak a sikerért Los Angelesbe költözni. Azt a teremburáját! Valahogy nem tudok komoly lenni egy ennyire megcsinált csapattal.

Profi produkció, zeneileg, hangzásilag (nagy neveket is szerződtettek egyes dalok keverésére, szóval van itt lé, egyikük maga a nagy Andy Wallace), külsőleg is divatosak, a borítóra sem tudom azt mondani, hogy vérgagyi, vagyis mégis vérgagyi ha azt nézzük mennyire látszik rajta a "műség".

A két számos előzetesükről már írtam vala, ott még nem tudtam, szeretni fogom-e őket, avagy sem. Sajnos 11 dal után sem győztek meg, hogy a szívemben lenne a helyük. A zene amolyan Stabbing Westward, Filter-féle dallamos, kicsit elektronikus, gitározós alteros rockzene, de a Nickelback lightosabb dolgait is kihallani a zenéből. (Néha az énekes tisztára úgy zeng, mint a mi Isten Háta Mögötti zenekarunkból a Palif. Hehh.) Addig rendben is lenne a dolog, amíg át nem mennek nyálba itt a harmadik dalnál, bár a rádióknak nyilván ez kell. Az amerikaiaknak is. A zenerajongóknak egy kicsit több tartalom. Azt még nem érzem a csapatban. Valószínűleg nem is fogom. Ahogy haladunk a lemez közepe felé, egyre tingli-tanglibb lesz a zene, cseles kis beharangozó volt az előzetes CD az egyik legkeményebb dallal. A hetes dal refrénje egész jó, de ez is olyan "ezt mintha már hallottam volna valahol" típusú. Még a líraijuk is unalmas. A két utolsó dalban megint megpróbálnak valamennyire belendülni, de ez már csak annyit ér, mint halottnak a puszi.

Semmi kiemelkedő nincs a lemezen. Sok hűhó semmiért.