A Raunchy úgy látszik, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (izé, talán nem véletlenül, sosem volt egy gigantikus és eredeti zenét játszó formáció), így kerülhetett egy kisebb kiadóhoz. A Lifeforce teljesen korrekt a saját szintjén, csak hát valahonnan lepotyogni mindig kellemetlen érzés.
A csapattal sosem voltam teljesen kibékülve, a 2004-es lemezük picit jobban tetszett, mint a bemutatkozó korong, de igazából a kritika megírása óta csak egyszer vettem elő a 2004-est, akkor is csak a sound lecsekkolása miatt.
Történt némi változás is a zenekar soraiban, az énekes srác lecserélődött, most Kasper Thomsen koptatja hangszálait a Raunchyban. Az első dalban picit meg is rettentem tőle, mert az átlagmetalcore-os hányva ordítás jött szembe velem, amit egyre inkább fejvakarózva fogadok. Később dallamosodik a srác, de nem olyan nagy durranás amit művel. Igaz - ciki, nem ciki - az elődjére sem emlékszem, ha egy tál olvasztott vajat akarna leönteni valaki a torkomon, akkor sem ugrana be, milyen típusú hangja volt.
Szóval van itt éneklés, de nem olyan kirívó. Mint ahogy a zene sem az - továbbra sem. A megszokott In Flames, Soilwork riffek sorjáznak, némi kütyüvel megbolondítva (erre rá lehet fogni a Fear Factoryt a biográfiában, de szerintem ez hülyeség), amire kiválóan lehet fejet rázva hajat szárítani, ámde túl szürke megint a végeredmény - legalábbis számomra. Aztán biztos sok ember lesz, akinek kánaán a lemez, én már kicsit unom az ennyire egykaptafa, izgalomtól és amőbasejtnyi meglepetéstől mentes zenéket.
Igaz ezen a lemezen is vannak olyan részek, amelyek kifejezetten tetszenek, ha nem épp szőrözős kedvemben vagyok, hanem csupán hajgyalura vágyom, tökéletes háttérzene. De ha hosszú távon nézem (hallgatom) a lemezt, akkor azért kevésnek tűnik a fene nagy agresszió, az a típus vagyok, aki nem szereti unni a lemezeket már a felüknél.
Mindenféle fanyalgás után mégsem mondanám azt, hogy rossz a lemez. Csupán nekem - és most nem tudok nem szubjektív lenni - ez a fajta zene már nem jelent túl sokat, ha ilyesmit akarok hallgatni, akkor előveszem a Soilwork vagy az In Flames jobb lemezeit, és hallgatom azokat orrvérzésig. A Death Pop Romance kiszámítható a végletekig - még a hangzása is ugyanolyan, mint a stílusban mozgó összes ilyen zenekaré.
Ha már dán csapatok, ajánlom inkább a Smaxone-t, sokkal eredetibbek, izgalmasabbak, és bár nekik lenne akkora hátszelük, mint a Raunchynak.
