Shock!

Szeretnék kegyes és elnéző lenni, de nem tudok. Szeretnék örülni a Raunchy feszes, gépies, agresszív lázadó metaljának, de nem tudok. Raunchyék dánok. A Velvet Noise-ot már két éve felvették, azóta sejtéseim szerint házaltak vele, annak ellenére, hogy egy kisebb kiadónál megjelent akkoriban a lemez. A Nuclear Blast meg ráharapott, merthogy a Fear Factory kardjába dőlt és mindenképpen kell egy pótlék a világnak.

A csapatot az sem menti fel semmi alól, hogy már a kilencvenes évek óta léteznek és hogy a tagoknak jó ízlésük van zeneileg. A bűnük annyi, hogy iszonyatosan hallani a zenéjükön mások hatását. Mégpedig elsősorban a Fear Factory-ét, ehhez társul olykor Devin Townsend világa plusz a kornos-slipknotos mormogós gitárrifelés. Arról nem is beszélve, hogy a négyes szám eleje hatalmas Machine Head nyúlás. Tipikus esete a "nem lenne rossz, ha" kezdetű mellébeszéléseknek, amikor az ember megpróbálja körülírni milyen a lemez. Önálló ötletek nélküli, egyébként húzós. Ám hiába akad lendület a dalokban, hiába üvölt/énekel ügyesen a vokalista, ha még ehhez sincs semmi fantáziája. Tipikus sokat hallott sémákból építkeznek.

Másodszori hallgatásra már csak elmélázva bambultam magam elé, pedig ilyen zenéket hallva erőteljes adrenalinszint-emelkedést kellene előadnia a szervezetemnek. Legalább a borító gyönyörködtetne vizuálisan. De nem teszi. Egész egyszerűen ronda. A százhuszadik Burton C. Bell/Townsend énektémától meg feláll a szőr a hátamon. Ha belegondolok, hogy olyan tíz év alatt ide voltak csak képesek fejlődni... ehh...

Azok számára lehet érdekes, akik felül tudnak kerekedni az "ezt már hallottam itt és itt" érzésen, és csak önfeledten szeretnének egy kicsit ugrálni meg léggitározni meg ilyesmi. A pontozásba erősen beleszámítottam a remek hangzást és az utolsó dal a szokásostól kicsit eltérő mivoltát. (Ha a többi is ilyen lenne...) Próbáltam szeretni - nem ment.