Őszinte sajnálatomra jelenleg úgy tűnik, hogy nem készül több Fates Warning-lemez, ugyanakkor azért kinéz némi vigasz a connecticuti progresszív legenda rajongóinak, hiszen a tagság a leágazásokon igen tevékeny. Jim Matheos szólóban is aktív, de ott van neki a Kings Of Mercia is, míg Ray Alder tavaly leszállította az A-Z projekt nagyszerűen sikerült lemezét, most pedig itt a második szólóalbuma. A fentiek némi túlzással mind-mind a Fates Warning terebélyes és páratlan munkásságának egy-egy metszetét szálazzák tovább, vagyis aki vonzódik a csapathoz, azért bőven talál magának hallgatnivalót, főleg, hogy az összes említett album kiválóan sikerült.
Igen, a II is. Ray a négy évvel ezelőtti What The Water Wantshoz hasonlóan a Fates Warning turnéiról ismert Mike Abdow, illetve Tony Hernando (Lords Of Black) gitárosszekciója segítségével rakta össze a dalokat, akik mellett Craig Anderson dobos (Ignite, Crescent Shield) játszik még a lemezen. Az énekes már az előzetes interjúkban is az előző albumnál súlyosabb, sötétebb megközelítésről beszélt, ami nagyjából stimmel is, de vészes differenciára azért természetesen nem kell számítani: ha szereted Ray azonnal felismerhető, valami megfoghatatlan melankóliát, drámaiságot rejtő hangját és stílusát, illetve az anyazenekart, kizárt a csalódás. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy Jim Matheos hasonlóan összekeverhetetlen gitárjátékával ezek a dalok is megtalálhatnák a maguk helyét a mostani állás szerint soha el nem készülő következő Fates Warning-lemezen.
A súlyosság és a sötétség tehát relatív: nekem a II összhatásáról és egyes dalainak hangulatáról egyből a Fates Warning legkomorabb korszakai, a Disconnected és a FWX érája ugrott be, de a banda ugyebár sosem partiindulókat írt, Alder csatlakozása óta mindig is rejlett a zenéjükben egy elvágyódó, kesernyés, elmélkedős íz, szóval tényleg semmi olyat nem hallunk itt, ami ne férne bele a képbe. Főleg, hogy Ray mindig is kivételes érzékkel bírt a ragadós melódiák iránt, vagyis az egész lemez könnyen adja magát. Már a nyitó This Hollow Shell lassan, fokozatosan építkező nyitánya hallatán erőt vesz a hallgatón valami kellemesen otthonos érzés, ami aztán végig ki is tart a Changes monumentális eposzának fináléjáig.
Még csak különösebb csúcspontokat sem tudok kiemelni, mert igazából egységesen erős az egyórás album. Legyen szó a morózus riffek tetejére elidegenedett, szívszaggató gitárhangokat és pazar énektémákat kanyarító My Oblivionről, a döngölős Hands Of Time-ról, a Disconnected-korszak hangulatait gitárfronton némi modern, csúnyán szólva djentes bukéval felütő Waiting For The Sunról, a leheletfinom Keep Wanderingről vagy az említett, perfekt Changesről, én nem hallok itt mellényúlást vagy gyengébb darabot. A hangszerelés végig parádés, a hangzás elegáns és kristálytiszta, és az egyéni teljesítményeket is csak méltatni tudom. Abdow briliáns szólókkal támogatja Rayt, de Andersonnak is akadnak roppant finom megoldásai a háttérben, még ha nem is üt olyan komplexen, mint Mark Zonder, vagy olyan bivalyerővel, mint Bobby Jarzombek.
Nyilvánvalóan mindig is a Fates Warninghoz fogjuk viszonyítani a tagság majdani albumait, és az ottani életmű felülmúlhatatlan, de objektíven nézve tényleg senkinek sem lehet oka siránkozásra Ray új dalai hallatán. Kilenc pontnál semmiképp sem lehet kevesebb a végeredmény.
Hozzászólások
Ray elmondása szerint jelenleg kotyvasztanak valamit Matheos-szal, de nem Fates Warning név alatt jön majd ki. Nagyon várom! Sajnos a koncertezést nehezen tudják összehozni a srácok, pedig már ideje lenne egy európai (búcsú?) turnénak.
A felemlegetett Disconnected-hez képest pedig számomra teljesen szürke.
De biztosan sokaknak bejön majd;mert amúgy igényes cucc.