Shock!

Minden évben várok egy olyan lemezt, ami mélyen megérint, amit vihetek magammal évekig. Úgy tűnik, idén ezt Ray Alder érte el, akinél most álltak össze úgy a csillagok az univerzumban, hogy megjelenthette első szólólemezét. Ha még emlékszel, Engine néven kiadott két szinte-szólólemezt 1999-ben, majd 2002-ben, de mai fejjel erre a formációra inkább zenekarként gondol vissza, nem szólóprodukcióként. Annak idején sajnáltam, hogy az Engine-nek olyan kurtán-furcsán lett vége. Mindkét lemezt a mai napig nagyon szeretem, és mindig vártam, hogy a Fates Warning és a Redemption mellett legyen valahol máshol is nyoma Ray Alder hangjának, ami nem csupán valamiféle rövid vendégszereplés más formációkban.

Mivel Alder az utóbbi három évben Madridban élt, ott futott össze helyi zenészekkel, és pár sör után már saját életre kelt a történet, amibe később a Fates Warning turnégitárosa, Mike Abdow is becsatlakozott a Lords Of Blackből ismert Tony Hernando mellé, aki basszusgitáron és gitáron is játszik a lemezen. A dobokat pedig az Ignite-ból Craig Anderson ütötte fel. Itt persze feltehető a kérdés, hogy akkor ez a projekt egy FW-klón vagy FW-light, amire a válaszom határozott nem. A zene amolyan modern, kicsit progos, kicsit elmélkedős, érzelmekre ható, lüktető, néha morózusabb rockzene, amire a koronát természetesen Ray Alder melódiái és hangja teszik fel. Persze ez még mindig nem elég indok arra, hogy tudjam, ez nem csak múló fellángolás lesz, hanem tartalmas és tartós barátság.

Mert ahhoz tényleg olyan dalok kellenek, amelyekre emlékezni fogsz, amik belesimulnak a hétköznapjaidba, hétvégéidbe és észrevétlenül a részeddé válnak. Persze ha amúgy is szereted Ray Alder hangját, nagyot nem fogsz tévedni a lemezzel, főleg, hogy önmagához képest szokatlanabb dallamokat, énektémákat hoz a dalokban. Jó pár alkalommal meghallgattam az albumot, de még mindig találok új részeket, amikre felkapom a fejem, és mivel nem kétbites zenéről van szó, hanem réteges, lélegző műről, amelyben hol egy gitárszóló, hol egy hajlítás, hol meg a kiugróan izgalmas basszusgitárjáték dominál, biztos vagyok abban, hogy akár egy év múlva is tartogat még bárki számára meglepetéseket.

Ha a lemez egészének hangulatát kellene szavakba öntenem, valamiféle melankolikus, szomorkás, merengős, de nem depresszív világot tár elénk, ahol helyenként megcsillan az ökölbe zárt nyers erő is. A tíz dalból tíz a kedvencem, ritka pillanat az ilyen, amikor tényleg nincs töltelék, amin át kell ugrani, amikor ötödszörre hallgatod. Persze kedvenc pillanataim akadnak bőven, mindjárt a nyitó Lost lélekbe maró refrénje, aztán rögtön a második Crown Of Thorns bőgőfutama, amire építkezik az összes többi hangszer. De a basszusgitárt amúgy is ki kell emelnem, nemcsak jól szól, de ötletesek, fülbe tapadók a témák is, Tony Hernando sokat hozzátett a felejthetetlen pillanatokhoz.

A szomorkásan álmodozós Under Dark Skiesban az I would be the first in line to die inside sorai másztak be a bőröm alá kitörölhetetlenül, de óriási a Wait modernebb riffelése is, a dal szívet facsaró refrénje pedig harmóniában és hangulatban a Lillian Axe-t idézi. A The Road a lemez klasszikus líraija, legalábbis ez a leglassabb, leginkább szívet tépő szerzemény, ennek megfelelő ének- és gitárdallamokkal, bár tény, hogy ha két lépés távolságból nézzük, akkor lírainak mondható az összes szám valamilyen sajátos formában. A záró, majd hat perces The Killing Floor a legepikusabb tétel, talán a hossza miatt is ez egyfajta esszenciaként értelmezhető, bár kicsit fura, ahogy a szólónál keverik le a végén, még bő fél percet ráhúzhattak volna.

De ennyi legyen tényleg a legnagyobb bajom, a borító meg manapság úgyis másodlagos, meg családban marad, hiszen Ray Alderné, azaz a grafikus Cecilia Garrido Stratta készítette. A pacás művészeti ágak nem az én világomhoz tartoznak, nekik meg biztos jelent valamit, szóval maradjunk is ennyiben. A zene a lényeg, az meg tízpontos, és ezt a kerek számot már nagyon ritkán tudom jó szívvel odaajándékozni bárkinek is. Ray Alder megérdemli. A jövő kérdése, hogy koncertekre is kifuttatják-e a produkciót, érdeklődés biztos lenne, én meg biztos, hogy mennék azonnal.