Shock!

Egyre inkább kiveszőben van, de azért még létezik az a típusú zenehallgató tábor, amelyik szeret minden apró részletben elmerülni és fanatikusként, hosszú távon ízlelgetni egy-egy zenekar legfrissebb lemezét. Akik nem ítélnek elsőre és csupán sokadik ismerkedés után érzik: elérkezett a pillanat, amikor a nóták a legmélyebben markolnak a lelkükbe, most sem „távoznak″ majd csalódottan a Redemption friss dalcsokrának komolyabb megismerése után.

Az Evergrey énekesével, Tom S. Englunddal immár másodízben kiálló zenekar jó szokásához híven ismét olyan anyagot tett le az asztalra, ami többszöri barátkozás után fedi csak fel értékeit. Elsőre a némileg tüskés és kifacsart progmetálos riffhalmazok ugyan lefáraszthatnak az anyag végére, nem beszélve Englund ezerszer hallott, tipikus énektémáiról, ám mindez csak „átverés". Idővel minden kis finomság fennakad a rostán és azon veszed észre magad, hogy újra és újra bele akarsz mélyedni a szépen kibontakozó nótákba, még több izgalmas részlet után kutatva. Ilyenkor derül ki az is, hogy kiérleltek-e a dalok vagy csak a szokásos sémákból gyúrták össze őket, a kreativitás és a motiváció leghalványabb jele nélkül. Márpedig az I Am The Storm szerzeményei talán minden eddiginél kidolgozottabbak, s ami a legfontosabb: nem tűnnek el nyomtalanul egyes részleteiben, ahogyan az korábban néha-néha azért jellemző volt. Jelenleg sokkal jobban szeretem ezt a lemezt még az öt esztendeje megjelent, előzménynek tekinthető Long Night's Journey Into Daynél, sőt, még a Ray Alder-féle felállás munkáinál is, pedig hát azokat sem piskótából rakosgatták össze akkori alkotóik.

Az új nóták valamiért sokkal erősebben rántottak magukhoz, egyedül a dobok élettelen hangzásával vagyok egy picit gondban, pedig egyértelműen hallatszik, hogy Chris Quirarte dobolta fel a látványosan megvariált témákat és nem valami Végletekig Steril Találmány (közismertebb nevén: VST). Az olasz DGM gitárosa, Simone Mularoni kezébe adott mixeléssel és végső masztereléssel mégis valahogy sikerült kiölni a lelket a ritmusokból, de ez persze messze nem Chris hibája, és idővel azért így is megszokható. S bár a sok reverbtől kissé összefolyó hangzás összképileg sem nagyon felel már meg a mai elvárásoknak, mégis roppant szimpatikus, ahogy például elindítják a címadóval a lemezt, ami egy akkora klasszik Nevermore-utánérzéssel gyalulja le az agyad, hogy gyanítom, ezt még maga Jeff Loomis sem lenne képes megcáfolni. A riffmester Nick Van Dyk olyannyira ráérzett a lehengerlően fröcsögő alapozással az összekeverhetetlen stílusra, hogy ilyen jól eltalált témát talán Jefftől is csak a legutóbbi szólóprojektjének lemezén hallhattunk utoljára, hiszen amióta bedarálta őt a modern kori Arch Enemy sablonos groove metal gépezete, ilyesmire nemigen számíthatunk már tőle. (Azóta sem értem, hogy ilyen karakteres sounddal és kivételes dalszerzői képességekkel rendelkező zenész mit keres egy olyan dögunalmas, kiszámítható és megjegyezhetetlen muzsikában utazó alakulatban, mint a jelenlegi Arch Enemy, akiknek a zenei fejlődése gyakorlatilag megállt a Burning Bridges idején. Mintha az Annihilator hasonlóan zseni agytrösztjét, Jeff Waterst lefokoznák és felvételt nyerne mondjuk a Fall Out Boyba... De ez már nem ide tartozik.) A lényeg, hogy a címadó szerzemény annyira kellemes Nevermore-emlékeket idézett fel bennem, hogy elképzeltem szegény Warrel Dane hisztérikus énekét is a zenei alapokra, ami ebben a formában akár az utolsó NVRMR-albumon is elférne.

A folytatásban hallható Seven Minutes From Sunsetet, illetve a már korábban megjelent EP-n szintén bemutatott Remember The Dawnt is telepakolták klassz témákkal. Utóbbinál kiváltképpen feltűnő: minden korábbinál merészebb és változatosabb ötleteket sűrítettek bele, méghozzá úgy, hogy korántsem lett tőlük túl „sok" a nóta. Inkább csak az történik, hogy az ember minden újabb alkalommal várja az egymás után következő és egymásból kibontakozó ügyes megoldásokat. Az érzelmekre utazó, éterien induló The Emotional Depiction Of Light esetében sem lehet elhallgatni az Englund egyedi hangszíne miatt fennálló Evergrey-párhuzamokat, csak annyi a különbség, hogy az énekes anyabandájának legutóbbi lemezén nem hallottam ennyire jól kitalált és ragadós melódiákat. Ebben persze erősen része van a billentyűket kezelő Vikram Shankarnak is, akivel ugye van egy közös, hasonlóan érzelmes-zongorás projektjük is Silent Skies néven. Tanítani való egyébként az is, ahogyan a dal végére Quirarte komplex csavarintásaival megspékelve kibontogatják ezt a megadallamos témát, amitől így a lemez egyik legkiemelkedőbb pillanatává válik ez a kompozíció..

Hagyományosabb, őrlő zúzdára építkezik a gitárhősöket idéző, tekerős szólókkal is megfűszerezett Resilience, az Action At A Distance viszont ismét terjengősebb, változatosabb fogásokkal kedvez elsősorban a csapat összetettebb dalainak kedvelőinek, ugyancsak nagy adag szikrázó szólóbetétekkel, ahogy az All This Time (And Not Enough) is. Két darab jó választásnak tűnő feldolgozás is felkerült a lemezre, a Turn It On Again a Genesistől, valamint a Red Rain Peter Gabrieltől, amelyek közül utóbbi abszolút jól áll nekik, persze elsősorban Englundnak. Phil Collinsék klasszikusához viszont az újonnan hozzátett technikás hangszeres betétet leszámítva sokat nem raktak hozzá, de ahogy korábban a bevezetőben is említettem: ha régóta vársz olyan zenékre, amelyek igénylik a törődést és csak kábé a negyedik-ötödik ismétlés után ütnek be igazán, az I Am The Stormmal tuti nem fogsz most sem mellé.