Shock!

A Rendezvous Point neve önmagában még nem jelent hívószót, ám ha hozzáteszem, hogy norvégok és progresszív zenét játszanak, már többen felkapjátok a fejeteket a bevezetőt olvasva. Hogy még több érdeklődőt idevonzzak, ravaszul itt említem meg, hogy a Leprous egy állandó és egy koncerten kisegítő tagja is itt játszik – illetve utóbbi csak ex a Nagy Norvég Testvérnél. Ugye, hogy máris felcsillant a szemed?

Az O.R.k. után ismét egy olyan zenekar ejtett rabul a tavalyi év második felében (netes bóklászás közben, a rokonszenves borító miatt), akikről szintén csak nagyítóval lehet információt találni. Így csupán azzal tudok szolgálni, hogy a zenekar 2010-ben alakult, és egy évtized alatt tavaly jutottak el a második lemezig. Nem siették el a dolgokat, de Baard Kolstad dobosnak bizonyára volt elég elfoglaltsága a Leprousszal (meg mellé még kilenc helyen segített ki élőben, ICS Vortex zenekarában pedig állandó tag). A gitáros Petter Hallaråker a második Leprous-közeli tag, aki szintén több formációban is érdekelt. A billentyűkön Nicolay Tangen Svennæs játszik, a basszusgitárt egy hölgy, Gunn-Hilde Erstad pengeti, az éteri éneket pedig Geirmund Hansen hozza. Elég is ennyi a száraz tényekből, jöjjön a zene.

Ami helyenként akár a régebbi Leprous kistestvére is lehetne, noha annál jóval kevésbé popzenés, művészi és depressziós, viszont az énekes srác hasonló magas hangfekvésben tolja. Bár nem annyira Morten Harket, mint Einar Solberg, sokkal inkább klasszikusabb, Ted Leonard-féle prog-torok. Máshol (The Takedown) kimondottan Matt Bellamyt (Muse) idézi, dallamvezetést és hangot tekintve egyaránt. Ha szereted ezt az újfajta neo-prog stílust, az első két dal máris két vállra fog fektetni, főleg az ultraslágeres Digital Waste, ami remélhetőleg a koncertprogram része lesz, másrészt személyes kedvencem.

Az ötödik helyen érkező The Fallban nem tudom nem meghallani a stinges, police-os felhangokat, különös, ám rokonszenves mai keverékké maszatolták ezeket. A zenekar nem aprózza el a hatásokat, az Unfaithful erőteljes Nine Inch Nails-esen betonozó témája alaposan felpörgeti a lemez harmadik harmadát. A záró két számban (Resurrection, Undefeated) már melodikusabb témákat boncolgatnak, a legvégén számomra elmaradt a katarzis, még vártam volna valami, kicsit olyan volt, mintha a nyíló ajtó mögött egy újabb kilincset látnál.

Szólókat és hangszeres villanásokat tekinve is inkább a klasszikus prog vonalat követi a csapat, noha megszólalásban, riffelésben, és hangulatban naprakész az összkép, bár szerencsére ők többnyire mentesek a djentes úttörőnek és egyéninek gondolt, ámde mára hihetetlenül egyenruhává koptatott témáitól. Az énektémákon is érezni a törődést, az emlékezetesség mellett a történetmesélésre fektettek hangsúlyt, érzésem szerint a címet-dalcímeket-borítót tekintve, és a szövegeket fülelve komolyabb lehet a mondanivaló.

Egységes, színvonalas produkciót tett le az asztalra a Rendezvous Point, és ugyan korántsem biztos, hogy ők lesznek a következő nagy prog-világszenzáció, de tartalmas szórakozást nyújtanak, kinondottan sokszor hallgatós az Universal Chaos. És ha mindez téged is meggyőzött, március 18-án te is megnézheted őket az Anathema előtt az Akváriumban.